Jelenések

Keresés

Ugrás a tartalomhoz

A keresztút - Valtorta M.

TANÚSÁGTÉTELEK > LÁTOMÁSOK

A KERESZTÚT VALTORTA MÁRIA LÁTOMÁSAI ALAPJÁN

Valtorta Mária élete, írásai



A keresztút


Az ítélet kimondása után talán félóra, vagy valamivel kevesebb, készülődéssel telik. Utána Longinus, akit megbíztak a keresztre feszítésre való felügyeléssel, kiadja rendelkezéseit.

Mielőtt azonban Jézust kivezetnék az utcára, hogy felvegye a keresztet, és elinduljon vele, Longinus kétszer, háromszor szánakozással vegyes kíváncsisággal Jézusra néz. Számára nem új ez a feladat. Odamegy Jézushoz egy katonával és felajánl neki egy kupa italt, amelyet előzőleg ő öntött ki számára egy katonai kulacsból. Világos rózsaszínű folyadék.

-- Jót tesz neked. Bizonyára szomjas vagy. És kint süt a nap. És hosszú az út.

De Jézus azt válaszolja:

-- Isten jutalmazzon meg irgalmasságodért! De ne foszd meg magadat tőle.

-- De én egészséges vagyok és erős... Te... Nem fosztom meg magamat... És különben is... szívesen tenném, ha lehetne, hogy megenyhítselek... Egy kortyot... hogy megmutasd nekem, nem gyűlölöd a pogányokat.

Jézus nem utasítja vissza többé, és egy kortyot iszik az italból. Már nincs megkötve keze, s nincs nála a nád és a királyi gúnypalást sem, így meg tudja fogni a kupát. De utána visszaadja, pedig az ital friss és jó, s nagyon felüdítené a láztól, amely már jelentkezik vörös csíkokban a sápadt arcon és a kiszáradt, cserepes ajkakon.



-- Vedd, vedd! Víz és méz. Fenntart. Elveszi szomjadat. Irgalmasságot gyakorolsz velem... igen... irgalmasságot. Nem téged kellene megölni a zsidók közül... De!... Én nem gyűlöllek téged... és igyekszem, hogy csak annyit szenvedj, amennyit szükséges.

De Jézus nem iszik többet... Valóban szomjas... Az elvérzettek és a lázasok rettenetes szomja gyötri... Tudja, hogy ez nem a fájdalomcsillapító ital, és szívesen meginná. De nem akarja csökkenteni szenvedését. A római irgalmassága még jobban esik neki, mint az üdítő ital.



-- Isten áldjon meg téged ezért az enyhítésért -- mondja utána. És még tud egyet mosolyogni... fájdalmas mosoly a feldagadt szájjal, amely sebes, és nehezen hajlik csak meg, mert orra és jobb arccsontja között erősen megdagadt a bottal való ütéstől, amelyet az ostorozás után kapott a belső udvarban.

Megérkezik a két lator, katonák között. Itt az idő az indulásra. Longinus kiadja az utolsó parancsokat.

Egy század áll rendelkezésére. Két sort alkotnak, egymástól három méterre, és így mennek ki a térre, amelyen egy másik század már felállt, négyszögben, hogy visszanyomja a tömeget, s az ne akadályozza a kíséretet. A téren van már egy tized lovaskatona, amelyet egy fiatal tiszt vezet. Egy gyalogos tartja a százados lovának zabláját. Longinus felszáll a nyeregbe, és helyére megy, néhány méterrel a tizenegy lovas elé.



Hozzák a kereszteket. A latroké rövidebb. Jézusé sokkal hosszabb. A függőleges rész nem kevesebb négy méternél. Már kereszt alakban hozzák őket.

(A látnok megjegyzi, hogy évekkel ezelőtt olvasott arról, hogy az elítéltek csak a két összekötött gerendát vitték vállukon, s a vesztőhelyen állították össze azokat keresztalaktan. Ő azonban már összeállított és jól megerősített kereszteket látott vinni, s ezért így írja le.)

Mielőtt átadnák Jézusnak a keresztet, nyakába teszik a táblácskát, amelyre rá van írva: ,,Názáreti Jézus, a Zsidók Királya''. És annak zsinórja, amely tartja, beleakad a koronába, amely kimozdul helyéről és megkarmolja, s újabb helyeken mélyed fejébe, új fájdalmat és vérzést okozva. A nép nevet szadista örömében, sértegeti és káromolja.



Most készen vannak. És Longinus parancsot ad az indulásra:

-- Először a Názáreti, utána a két lator. Mindegyik körül egy tized. A többi hét tized szárnyat alkot megerősítésként, és felelős lesz a katona, aki halálra sebzi az elítélteket.

Jézus lemegy a három lépcsőn az előcsarnokból a térre. Azonnal látszik, hogy nagyon elgyengült. Ingadozik, amikor a kereszttel megterhelve lejön a lépcsőn. A kereszt nyomja felsebzett vállát, a nyakában lengő tábla kötele reszeli nyakát, a kereszt hosszú gerendája ugrándozik a lépcsőkön és a durva talajon.



A zsidók nevetnek, amikor látják, hogy ingadozva jár, mint egy részeg, és odakiáltják a katonáknak:

-- Lökjétek meg! Hadd essen el! A porba a káromlóval!

De a katonák csak azt teszik, amire kötelesek. Megparancsolják az Elítéltnek, hogy menjen az út közepére és induljon el. Longinus megsarkantyúzza lovát és a menet lassan elindul.

Longinus szeretné a legrövidebb utat választani a Golgotára, mert nem biztos abban, hogy az Elítélt kibírja a hosszabbat. De a söpredék nem akarja ezt. A ravaszabbak már előre siettek az. útelágazáshoz. Az egyik út a város fala felé vezet, a másik a városba. Amikor látják, hogy Longinus a fal felé vezető utat választja, kiáltoznak:



-- Nem szabad! Nem szabad! Ez törvénytelen! A törvény azt mondja, hogy az elítéltet látnia kell a városnak, ahol vétkezett! -- A menet végén levő csőcselék ugyanezt kiáltozza.

A béke kedvéért Longinus a város felé menő útra fordul, és egy ideig azon megy. De int egy tizedesnek, hogy jöjjön közelébe, és halkan mond neki valamit. Az visszafordul, és minden tizedesnek átadja a parancsot. Utána visszatér Longinushoz, s jelenti, hogy megtette. Végül elfoglalja helyét Longinus mögött.

Jézus lihegve megy. Minden mélyedés az úton csapda remegő lába számára, gyötrelmet okoz felsebzett vállának, tövissel koronázott fejének, amelyre égetően süt le a nap, amit csak néha takar el egy felhő. De még az árnyékban is meleg van. Jézus arca vérvörös a fáradságtól, a láztól és a melegtől. A fény és a kiabálás is bizonyára gyötri. Fülét nem tudja bedugni, hogy ne hallja a féktelen kiáltozást, de szemét behunyja, hogy ne lássa a napfénytől vakító utat. De ki kell nyitnia, mert belebotlik a kövekbe és gödrökbe, és minden akadály fájdalmat okoz neki, mert hirtelenül megmozdítja a keresztet, amely koronájához ütődik. A kereszt mozgása felsebzett vállán nagyobbá teszi a sebeket, és növeli fájdalmát.



A zsidók nem tudják többé közvetlenül megütni. De néhány kő és feléje hajított bot még eléri. A katonák megvédik, amennyire tudják. De megvédése közben a szűk helyen ők is akaratlanul megütik lándzsájukkal, amelyekkel a zsidókat igyekeznek visszatartani. De amikor elérnek egy ponthoz, a katonák a tömeg kiáltozása és fenyegetése ellenére hirtelenül rákanyarodnak a fal felé vezető útra, amely nagyon megrövidíti a kivégzés helyére vezető utat.

Jézus mindjobban liheg. Izzadsága folyik az arcán a vérrel együtt, amely a korona által okozott sebekből folyik. A por rátapad erre, és furcsa foltokat képez. Mert most a szél is fúj. A széltől fújt por gyötri a szemeket és torkokat.



A város kapujánál már tolong a nép. De mielőtt Jézus odaérne, már majdnem elesik. Csak az egyik katona gyors segítsége akadályozza meg ebben. A csőcselék nevet és azt kiáltja:

-- Hagyd őt! Mindenkinek azt mondta: ,,Keljetek fel!'' Keljen fel most ő!...

A kapun túl van egy kis patak egy kis híddal. Új fáradság Jézus számára átmenni ezen az ingó pallón, amelyen még erősebben ugrándozik a kereszt hosszú szára. És újabb kőbánya a zsidók számára. Röpülnek a kövek, és elérik a szegény Vértanút.

Elkezdődik a Kálváriára felfelé vezető út. Nincs rajta semmi árnyék, kövek össze-vissza, amelyek akadályozzák a járást. A Golgota egy dombon van, amelyre egy beteg ember még kereszt nélkül is csak nehezen tudna felmenni. Jézus nagyon szenved a súlyos kereszt alatt.



Megbotlik egy kiálló kőben, és jobb térdére esik, sikerül azonban megtámaszkodnia bal kezével. A nép kiáltozik örömében... Feláll. Tovább megy. Mindinkább meggörnyedve és lihegve, kivörösödve, lázasan...

A táblácska, amely táncol előtte, akadályozza látását. Most, hogy meggörnyedve megy, hosszú ruhája a földet súrolja és gátolja a járásban. Ismét megbotlik, és térdeire esik, újból felsebezve, ahol már sebes. A kereszt kiesik kezéből, de előzőleg alaposan megüti hátát. Le kell hajolnia érte, hogy felemelje és nagy nehezen ismét vállára vegye. Miközben ezt teszi, jól látszik jobb vállán a seb, amelyet a kereszt hordozása okozott. A kereszt felszakította az ostorozás sok sebét, egyesítette egy nagy sebben, amelyből szérum és vér szivárog úgy, hogy ezen a helyen fehér tunikája egészen véres. A nép tapsol örömében, látva a nagy esést...



Longinus siet, és a katonák széles kardjuk lapjával ütik Jézust, hogy menjen tovább. Ő azonban minden sürgetés ellenére mind lassabban megy.

Egészen részegnek látszik, annyira tántorog a katonák egyik sorától a másikig. A nép észreveszi ezt, és kiáltozik:

-- Fejébe szállt saját tanítása! Nézd, nézd, miként tántorog!

Az írástudók és a papok gúnyolódnak:

-- Nem. A Lázár házában való ünneplés gőzét érzi még. Jó volt? Most edd a mi ételünket... -- és hasonlókat mondanak.

Longinus, aki időnként hátrafordul, könyörül rajta, és néhány perces pihenést rendel el. A csőcselék annyira sértegeti, hogy a százados parancsot ad a katonáknak a támadásra. A fénylő és fenyegető lándzsák elől a hitvány népség kiáltozva szétugrik.



A pásztorok csoportja ott áll egy faltöredéknél. Lehangoltan, feldúltan, porosan, rongyosan, erős kiáltásukkal magukra vonják Mesterük figyelmét. És Ő feléjük fordítja fejét, látja őket... Úgy néz rájuk, mintha angyalok volnának. Mintha megszűnne szomjúsága, megerősödne az ő sírásuktól, és rájuk mosolyog...

Újból kiadják a parancsot a tovább menetelre, és Jézus pont előttük megy el, és hallja aggódó sírásukat. Nagy nehezen feléjük fordítja fejét a súlyos kereszt alatt, és ismét rájuk mosolyog..

Az Ő vigaszai... tíz arc... egy pihenő az égető nap alatt.



Utána azonnal a harmadik, teljes elesés fájdalma. Most nem botlott meg, hanem hirtelenül elhagyta ereje, elájult. Teljes hosszában esik el, arcát beleütve a kövekbe. Ott marad a ráeső kereszt súlya alatt. A katonák próbálják felemelni. De mivel halottnak látszik, mennek jelenteni a századosnak. Közben Jézus magához tér, és lassan, két katona segítségével lábára áll. Az egyik leveszi róla a keresztet, a másik felsegíti. Jézus nagyon kimerült.

-- Ne engedjétek meghalni itt, a kereszten haljon meg! -- ordítja a tömeg.

-- Ha előbb meghal, ti feleltek érte a helytartónak, jusson eszetekbe! Az elítéltnek élve kell eljutnia a kivégzéshez -- mondják az írástudók vezetői a katonáknak.



Ezek villámló szemekkel néznek rájuk, de fegyelmezettek, és nem szólnak semmit.

Longinus is fél, akárcsak a zsidók, hogy Krisztus meghal az úton, és nem akar bajt. Nincs szüksége arra, hogy valaki is figyelmeztesse kötelességére, és intézkedik. Kiadja a parancsot, hogy a meredek, rövid út helyett a szerpentin utat válasszák.

Ezen az úton állnak a Jézus iránt részvétet érző asszonyok. Sírnak, és elfödik arcukat fátylukkal a zsidóktól való félelmükben. Amikor Jézus odaér hozzájuk, még hangosabban sírnak, mint eddig, és tisztelettel meghajolnak. Utána határozottan feléje mennek. A katonák szeretnék visszaszorítani őket lándzsájukkal. De egy muzulmán nőnek látszó, feketébe öltözött asszony felfedi egy pillanatra fátyollal borított arcát, s amikor a lovas katona felismeri őt, rendelkezik, hogy hagyják átmenni a katonák sorfalán az asszonyokkal együtt.



Jézushoz mennek, sírva, és letérdelnek lába előtt, miközben Ő lihegve megáll... és még rájuk tud mosolyogni, és a velük levő, de szintén elfátyolozott férfira is, aki most felfedi arcát. Jonatás, a pásztor. Őt azonban nem engedik át a katonák. Csak az asszonyokat, akiknek egyike Johanna, Kuza felesége. Rosszabbul néz ki mint amikor haldoklott. Kezében egy ezüstkorsó. Felajánlja Jézusnak. Ő azonban visszautasítja. Annyira kapkod levegő után, hogy nem is tudna inni. Jobb kezével felszárítja izzadságát és vérét, amely szemeibe folyik, és elkékült arcán és nyakán keresztül eláztatja egész ruháját a mellén.



Egy másik asszony, aki mellett egy szolgáló leány van kis szekrénnyel a kezében, kinyitja a szekrényt és kivesz belőle egy nagyon finom vászonból készült négyszögletes kendőt, és felajánlja azt a Megváltónak. Ezt elfogadja. És mivel Ő maga csak fél kezét tudja használni, a kegyes nő segíti, s óvatosan, hogy ne érintse a koronát, arcára teszi azt. Jézus a kendőt szegény arcához nyomja, és ott tartja, mintha az nagy megkönnyebbülést okozna neki. Utána visszaadja a kendőt, és azt mondja:

-- Köszönöm Johanna, köszönöm Nike... Sára... Marcella... Erzsi... Lidia... Anna... Valeria... és te... De... ne sírjatok... felettem... Jeruzsálem... leányai... hanem sirassátok bűneiteket... és városotok lakóiét... Adj hálát... Johanna... hogy nincs... több gyermeked... Látod... Isten irgalma az... hogy valakinek... nincs... nincs gyermeke... mert... szenvednek... emiatt. És te is... Erzsébet... Jobb... ahogy volt... mint az istengyilkosok között... És ti... anyák... sirassátok... fiaitokat; mert... ez az óra nem múlik el... büntetés nélkül... És ha így bűnhődik... az Ártatlan... igazán mondom nektek... szerencsés lesz... aki akkor... előbb... elesik... a mészárlásban... Megáldalak... titeket... Menjetek... haza... imádkozzatok... értem. Isten veled Jonatás... vezesd el őket...



És az asszonyok hangos sírása és a zsidók szitkozódása közben, Jézus ismét elindul.

Jézus ismét teljesen vizes az izzadságtól. Izzadnak a katonák is a másik két elítélttel együtt, mert ezen a napon a nap tüzesen éget, és az átmelegedett hegyoldal még inkább növeli a nap melegét. Könnyű elképzelni, mily rettenetes fájdalmat okozhat Jézusnak az ostorozás okozta sebeken a gyapjú ruha. De ő sose panaszkodik. De mindinkább tántorog, a katonák egyik sorától a másikig, mindjobban meggörnyedve.

Arra gondolnak, hogyha derekára kötnek egy kötelet, és azt két oldalról tartják, mint a gyeplőt, ezzel megoldják nehézségét. Igen. Ez fenntartja Őt. De nem enyhít a súlyon. Sőt, a kötél hozzáütődve a kereszthez, azt állandóan mozgatja vállán, és megüti koronáját, amely Jézus homlokán már véres nyomokat hagyott. Azonkívül a kötél sebet ejt derekán, ahol már annyi seb van, amelyeket újból felszakít, úgyhogy a fehér tunika a derekánál átitatódik vérrel. Segítségükkel még több szenvedést okoznak neki.



Az út folytatódik. Egy pontján ott áll Mária Jánossal. János egy árnyas helyre vitte őt, oda, ahol a hegy eltakarja a napot, hogy kissé felüdüljön. Ez a hegy legmeredekebb része. Mária a hegynek támaszkodik. A lábán áll, de ki van merülve. Ő is liheg, sápadt, mint egy halott, sötétkék, szinte fekete ruhájában.

János lehangolt részvéttel nézi őt. Az ő arca is színtelen, szeme fáradt, tágranyílt, haja összekuszált, arca beesett, mint egy betegé. A többi asszony: Mária és Márta, Lázár nővérei, Mária, Alfeus felesége, Mária, Zebedeus felesége, Zsuzsanna Kánából, a ház asszonya és még mások, mind az út közepén állnak, és figyelik, jön-e az Üdvözítő. Amikor meglátják Longinust, Máriához futnak, hogy értesítsék. Mária, akit János a könyökénél fog, méltóságteljes fájdalmában. Elhagyja a hegy oldalát és határozottan az út közepére áll. Csak akkor lép félre, amikor Longinus odaér. Longinus lóhátról nézi a sápadt asszonyt és szőke társát, aki szintén sápadt, és oly szelíd, égszínkék a szeme, mint Jézusé. Longinus fejét csóválja, miközben elmegy mellette, követve a tizenegy lovas által.



Mária igyekszik átmenni a gyalogos katonák között. De ezek izzadnak, és sietnek, igyekeznek visszatartani őt lándzsájuk nyelével. A csőcselék köveket dobál, tiltakozva és szitkozódva a pihenő miatt,. amit a jámbor asszonyok okoztak.

-- Gyorsan! Holnap húsvét van! Mindent be kell fejezni este előtt! Bűntársak! Törvényünk kigúnyolói! Elnyomók! Halál a betolakodókra és Krisztusukra! Szeretik őt! Mennyire szeretik! Vigyétek! Vigyétek átkozott várostokba! Nektek adjuk őt! Nem akarjuk! A hullát a hulláknak! A leprást a leprásoknak!



Longinus belefárad, megsarkantyúzza lovát, s a tíz lovassal együtt beleugrat a sértegető kutyákba, s azok ismét elmenekülnek. Közben lát egy kis kocsit, amely zöldségekkel van terhelve, s megállt, arra várva, hogy a tömeg elhaladjon, s ő tovább mehessen a városba. A cirenei bizonyára kíváncsi, és két fia a kocsi tetején ülve nevet a szétugró csőcseléken. A férfi negyven-ötvenévesnek látszik, nagyon erős. Szamara mellett áll, amely megijedt, és igyekszik hátrálni.

Longinus végigméri a cireneit. Megfelelőnek ítéli, és ráparancsol:



-- Ember, gyere ide! -- A cirenei tetteti, hogy nem hallja. De Longinus nem tréfál. Megismétli a parancsot, de úgy, hogy a férfi mindjárt egyik fia kezébe adja a gyeplőt, és odamegy.

-- Látod ezt az embert? -- kérdi. Közben megfordul, hogy rámutasson Jézusra, s látja, hogy Mária kéri a katonákat, engedjék át. Megkönyörül rajta, és odakiált: -- Engedjétek át az asszonyt! -- Utána a cireneihez fordul: -- Nem tud tovább menni így megterhelve. Te erős vagy. Vedd keresztjét, és vidd fel számára a csúcsra!

-- Nem tehetem... A szamár... csökönyös... a gyerekek... nem tudják kezelni...



De Longinus azt mondja:

-- Menj, ha nem akarod elveszteni a szamarat, és büntetésből húsz csapást kapni!

A cirenei nem mer többet ellenállni. Odakiált a gyerekeknek:

-- Menjetek azonnal haza! És mondjátok, hogy mindjárt jövök! -- és utána odamegy Jézushoz.

Épp akkor ér hozzá, amikor Jézus Anyja felé fordul, akit csak most lát meg feléje jönni, mert annyira meggörnyedve megy, és szeme szinte be van csukva, mintha vak lenne. Felkiált:

-- Mama!

Mióta megkínozták, ez első szava, amellyel kifejezi szenvedését. Mert ebben a felkiáltásban benne van minden lelki, erkölcsi és testi szenvedésének megvallása. Olyan, mint az egyedül haldokló gyermek kiáltása a hóhérok és kínzások közepette.



Mária a szívére szorítja kezét, mintha szúrást érezne, és megremeg. De magához tér, felgyorsítja lépteit, és miközben Gyermeke felé tárja karját, gyötrött hangon kiáltja:

-- Fiam! -- Olyan hangon mondja ezt, hogy akinek nem hiéna szíve van, meghasad a fájdalomtól. A rómaiakon is látszik a részvét, és a cirenein is. Látja, hogy Mária nem ölelheti át Fiát a kereszt miatt, azért siet leemelni a keresztet Jézusról. Oly gyengéden teszi ezt, mint egy atya, hogy meg ne üsse vele a töviskoronát, és ne horzsolja fel sebeit. Közben Mária is leereszti kezét, és igyekszik rámosolyogni Fiára, miközben remegő ajka issza könnyeit. Jézus is törekszik visszamosolyogni rá felduzzadt, sebes ajkával csókjára vágyakozva.



De Mária nem tudja megcsókolni Gyermekét... A leggyengédebb érintés is gyötrelmet okozna összeroncsolt testének, azért tartózkodik tőle. Csak lélekben csókolja meg egymást a két gyötrődő lélek.

A dühöngő tömeg alulról nyomást gyakorol a menetre, amely ismét megindul. Az Anyát a hegy oldalához nyomják, megvető szavak közepette. A cirenei Jézus után viszi a keresztet. Jézus most könnyebben halad, de erősen liheg, és kezét gyakran szívére szorítja, mintha hasító fájdalmat érezne. Most, hogy mozgatni tudja kezét, visszasimítja a vértől és izzadságtól ragadós haját, amely előre hullott. Kioldja ruhája nyakán a zsinórt, hogy lélegezni tudjon...



Mária visszavonul az asszonyokkal. Amikor a menet elhalad, csatlakozik hozzá. Majd egy rövidebb úton felmegy a csúcsra, mit sem törődve a csőcselék szitkozódásával.

Most, hogy Jézus szabad, elég gyorsan teszi meg az utolsó útszakaszt, és közel van a csúcshoz, amely tele van kiáltozó, ordítozó emberekkel.

Longinus megáll, és parancsot ad: mindenkit könyörtelenül nyomjanak vissza lejjebbre, hogy a csúcs, a kivégzés helye, felszabaduljon.

A hegy tetején már készen áll három lyuk a keresztek befogadására. A katonák utat csinálnak a tömegben, hogy a menet felmehessen a csúcsra.



Megérkezik Mária is a másik két Máriával, Johannával és még négy asszonnyal. Az asszonyok mögött ott vannak Jézus unokatestvérei: József és Simon, valamint Alfeus, Sára fia a pásztorok csoportjával együtt. A pásztoroknál fütykösök vannak, s ezzel nyitottak utat az asszonyoknak a szitkozódó tömegben, s félkörben körülállják őket. A zsidók félnek tőlük, s csak szitkozódnak, és öklükkel fenyegetőznek.

Az egész domboldalt oly sűrűn fedi a tömeg, hogy a földet nem is lehet látni. Az egész város kivonult.

Miközben előkészítik a helyet a kivégzéshez az elkergetett zsidók sértegetve kiáltoznak:



-- Halál a galileaiakra! Halál! Galileaiak! Galileaiak! Átkozottak! Halál a káromló galileaira! Szögezzétek keresztre a méhet is, amely hordozta! El a viperákkal, akik ördögöket szülnek! Halál rájuk! Tisztítsátok meg Izraelt a kecskékkel közösülő asszonyoktól!...

Longinus, aki leszállt lováról, megfordul, és látja az Anyát... Megparancsolja, hogy hagyjanak fel ezzel a lármával... A katonák elzavarják a csőcseléket, amely egymásra taposva menekül.

A százados a csúcs felé megy... Johanna, Kuza felesége megállítja. Odaadja neki a kancsót és egy erszényt. Utána visszavonul sírva, a többi asszonyhoz.



Fönt mindennel elkészültek. Felvonulnak az elítéltek. És Jézus még egyszer elmegy Anyja közelében, aki felnyög, bár igyekszik elnyomni hangját a szájához szorított köpenyével. A zsidók látják, nevetnek és kigúnyolják.

János, a szelíd János, aki fél karjával Mária vállát tartja, hogy őt támogassa, dühös tekintettel megfordul. Villámlanak szemei. Ha nem kellene az asszonyokat oltalmaznia, bizonyára torkon ragadna néhány hitványt.

Amint az elítéltek felérnek a csúcsra, a katonák körülveszik a csúcson levő kis teret.



A százados elbocsátja a cireneit. Ez elmegy, pedig szívesen maradna, szeretetből. Megáll a galileaiak mellett, megosztva velük a szidalmakat, amelyeket a csőcselék mindazokra szór, akik hűségesek Krisztushoz.

A két lator káromkodva a földre dobja a keresztet, Jézus hallgat.





A keresztre feszítés




Négy erőteljes, zsidókinézésű férfi, akik méltóbbaknak látszanak a keresztre feszítésre, mint az elítéltek, végzik el a keresztre feszítést. Rövid tunikába vannak öltözve, ruhaujjuk fel van gyűrve, kezükben szögek, kalapácsok és kötelek, amelyeket mutogatnak az elítélteknek. A tömeg vad örvendezésben tör ki.

A százados felajánlja Jézusnak a kancsót, hogy igyon az érzéstelenítő, mirhával kevert borból. Jézus azonban visszautasítja. A két lator viszont sokat iszik belőle.

Megparancsolják az elítélteknek, hogy vetkőzzenek le. A két lator minden szeméremérzet nélkül megteszi. A hóhérok három rongyot ajánlanak fel az elítélteknek, hogy ágyékukra kössék. A latrok rettenetes káromkodások közepette elfogadják, és felerősítik magukra.



Jézus lassan vetkőzik le, a sebek okozta gyötrelem miatt. Ő visszautasítja a rongyot. Talán azt gondolja, megtarthatja rövid nadrágját, ami a megostorozásnál is rajta maradt. De amikor látja, hogy ezt is le kell vennie, kinyújtja kezét a rongyért. De Mária leveszi fejéről hosszú, puha, fehér fátylát, amelyre már annyi könnyet ontott. Odaadja Jánosnak, az pedig Longinusnak, Fia számára. A százados átveszi, és amikor látja, hogy Jézus, hátat fordítva a népnek, már teljesen levetkőzött, odanyújtja neki. Jézus felismeri a fátylat. Magára tekeri, és jól megerősíti, hogy le ne essék. A fátyolra most hullani kezdenek vércseppjei a levetkőzésnél megnyílt sebekből.



Most Jézus a tömeg felé fordul. Látszik a sok seb mellén, karján, lábszárain, amelyet az ostorozás okozott. Májának magasságában egy nagy kék folt, bal bordaíve alatt hét kidomborodó vonal, amely hét kis, vérző sebben végződik. Ez a vad ostorozásnak egyik nyoma ezen a nagyon érzékeny testrészen, a rekeszizom táján. Térdei fel vannak horzsolva az ismételt elesésektől, amelyek rögtön elfogatása után kezdődtek. Feketék a véraláfutástól, főleg a jobb térdén, amely nagy területen még mindig vérzik.

A tömeg kórusban gúnyolja, az Énekek Énekének sorait idézve: ,,Ó, szép! A legszebb az emberek fiai között! Jeruzsálem leányai imádnak téged... Az én szerelmem fehér is, piros is, kitetszik ő akár tízezer közül is. A feje színarany, a haja datolyafürt, s mint a holló, fekete. Szemei, mint a galambok a medence vízénél: tejben fürdenek és a tengeren ülnek. A két arca, akár a balzsamágyak, amelyek illatos füveket teremnek. Az ajka liliom, mirha csepeg róla. Kezei arany hengerek, tarsiskővel kirakva. A teste elefántcsont, tele zafírral. A lába márványoszlop, s színarany talpon áll. A termete Libanon, páratlan cédrusfa. A szája mézédes, s lénye elragadó!'' (5,10-16) És nevetnek, s kiáltoznak: ,,A leprás! A leprás! Izrael szentjei ellen zúgolódott, mint Mária, Mózes nővére, s azért bűnhődött így? Ó, ó, a tökéletes! Isten Fia vagy? Nem! A Sátán fattya vagy! De ő legalább erős és hatalmas, te pedig tehetetlen és utálatos rongy vagy!''



A latrokat rákötözik a keresztekre és elhelyezik őket két oldalon a Jézusnak szánt hely mellett. Kiáltoznak, szitkozódnak, átkozódnak, főleg, amikor a lyukak mellé viszik őket. Ott várnak, míg Jézussal is elkészülnek a hóhérok. Káromolják az Istent, a Törvényt, a rómaiakat, a zsidókat, pokoli módon.

Jézuson a sor. Szelíden kiterjeszti magát a fán. A két lator úgy lázadozott, hogy a négy hóhér a katonák segítségére szorult lefogásukhoz, hogy lábukkal el ne rúgják maguktól a pribékeket. Jézusnál nincs szükségük segítségre. Lefekszik, odateszi fejét, ahová mondják. Kitárja karjait, amint kívánják, kinyújtja lábait, amint parancsolják. Csak azzal törődik, hogy a fátylat jól elrendezze.



Most hosszú, fehér, sovány teste jól látszik a sötét fán. Két hóhér a mellére ül, hogy erősen tartsák. Mily fájdalmat okozhat ez neki! Egy harmadik megfogja jobb karját alkarjának elején, a másik kezével pedig ujjai végén. A negyedik már kézben tartja a hosszú, hegyes szöget, amelynek a szára négyszögletes, feje pedig kerek és lapos. Megnézi, hogy a keresztbe fúrt lyuk megfelel-e a csukló közepének. Rendben van. Ráteszi a szöget a csuklóra, és a kalapáccsal ráüt.

Jézus, aki behunyta szemét, az éles fájdalomtól felkiált, és összerándul. Kinyílt szeme könnyben úszik. Nagyon nagy lehet fájdalma... A szög behatol, széttépve az izmokat, ereket, idegeket, csontokat...



Mária egy nyögéssel felel Gyermekének kiáltására, akárcsak egy bárány, amelynek elvágják a nyakát. Összegörnyed, mintha kettétört volna, fejét kezeiben tartja. Jézus, hogy ne gyötörje őt, többé nem kiált fel. De a csapások ütemesek, erősek. Vas üti a vasat... amely alatt egy élő végtag van, s abba hatol bele a szög.

A jobb kart felszögezték. A balhoz mennek. A lyuk nem felel meg a csuklónak. Fognak egy kötelet, rákötik a bal csuklóra és húzzák, míg kificamítják az izületeket, eltépik az inakat és izmokat, és felsebzik a bőrt, amelyet már feltépett az elfogatásnál rákötött kötél. A másik kar is szenved, mert kitágul a szög okozta lyuk. Most már a csukló eleje eléri a lyukat. Megelégszenek ezzel, és oda verik be a szöget, ahová tudják, a kézközépbe, a mutatóujj és a másik ujj közé. Itt a szög könnyebben hatol be, de nagyobb görcsöt okoz, mert fontos idegeket érint, mert az ujjak mozdulatlanok maradnak, míg a másik kéz ujjai összehúzódnak és remegnek. De Jézus nem kiált többé, csak rekedt nyögés hallatszik erősen összeszorított ajkai mögül, és könnyei hullnak a keresztre, s onnan a földre.



Most jönnek a lábak. A kereszt végétől vagy két méterre van egy kis ék, épp elég egy lábnak. Erre helyezik rá a lábakat, hogy lássák, jól mérték-e ki helyét. És mivel kissé lejjebb van, bokájánál fogva meghúzzák a szegény Vértanút. Az érdes fa felszakítja a sebeket, megmozdítja a koronát, ami újból tépi haját, és le akar esni. Az egyik hóhér egy ütéssel újra fejére szorítja azt.

Most azok, akik mellén ültek, felállnak, és térdére ülnek, mert Jézus önkéntelenül visszahúzta lábát, amikor látta a napfényben megcsillanó, nagyon hosszú szöget, amely kétszer olyan hosszú és széles, mint amelyeket kezénél használtak. Jóllehet erőteljesen tartják a lábakat a bokánál és az ujjaknál az éken, az alul levő jobb láb elmozdul a helyéről. Azért ki kell húzni a szöget, hogy jobban a középre tegyék.



És ütik, ütik, ütik... Nem lehet mást hallani, csak a kalapács kegyetlen zaját a szög fején, mert a Kálvárián mindenki csupa szem és csupa fül, hogy figyelje a történteket és a hangot, és örüljön neki...

A vas éles hangjára Mária rekedten nyög, és mindjobban meggörnyed, minden csapásra, mintha a kalapács őt sújtaná, a Vértanú Anyát. Oka van rá, hogy összetörje ez a gyötrelem. A keresztre feszítés rettenetes. Még nézni is rettenetes, amint a szög eltűnik az élő húsban. De rövidebb ideig tart, mint a hasonlóképpen rettenetes ostorozás.



(Itt nem említi a látnok, csak az apostolok keresztútjának leírásából tudjuk, hogy mielőtt felállították Jézus keresztjét, megfordították, hogy elgörbítsék a szögek kiálló végét. Ez újabb fájdalmakat okozott a kereszt alatt fekvő Jézusnak.)

Most a keresztet a lyukhoz vonszolják. Az egyenlőtlen talajon ugrál, újabb ütéseket mérve a szegény Megfeszítettre. Beleteszik a lyukba a keresztet, de az kétszer kicsúszik kezükből, és egyszer hirtelenül visszaesik, másodszor pedig jobb karjára esik, éles fájdalmat okozva Jézusnak, mert a rázkódtatás megmozdítja a megsebzett tagokat. Amikor végre beleesik lyukjába, megerősítik kövekkel és földdel, s közben ingadozik mindenfelé, állandóan mozgatva a felfüggesztett testet, rettenetes gyötrelmet okozva.



A test egész súlya előre és lefelé húzza, és a sebek megnagyobbodnak, főleg a bal kézen levő és a lábsebek, amelyek erősen vérzenek. A lábakból a keresztre csorog a vér, a kézsebekből pedig az alkarra és a bordákra. Amikor a kereszt még inog, a korona is elmozdul, mert a fej hátrafelé a kereszthez ütődik, és nagy tüskecsomó beledöf tarkójába, s utána megfordul, és elöl helyezkedik el, közben kegyetlenül karmolva.

Végre megerősítik a keresztet, s csak a rajta függés okoz fájdalmat. Felállítják a latrok keresztjeit is, akik, amikor függőleges helyzetbe kerülnek, ordítanak, mintha nyúznák őket, mert a kötelek belevágnak csuklójukba, és kezük elfeketedik, ereik kidagadnak, mintha kötelek lennének.



Jézus hallgat. A tömeg többé nincs csendben. Újra kezdődik a pokoli ordítozás.

A katonák századának fele, fegyverükkel lábuknál a csúcs körül áll. A lóról leszállt tíz katona sorsot vet az elítéltek ruháira. Longinus is leszállt lováról és Jézus s a jobb lator keresztje között áll. Mintha díszőrséget állna a Vértanú Király mellett. A század másik fele pihen, Longinus parancsára, az alsóbb téren. A katonák szinte mindnyájan közömbösek. Csak néhányan tekintenek időnként a keresztre feszítettekre.

Longinus azonban mindent érdeklődve figyel, és megítél. Szembeállítja a keresztre feszítetteket, főleg Krisztust és a nézőket. Mélyreható szeme minden részletet megfigyel. Tenyerével védi szemét a naptól, hogy jobban lásson, mert a napsütés erős.



A nap valóban furcsa. Sárgás-vörös tűztenger. Időnként egy felhő eltakarja, de amikor ismét előjön, nehéz a szem számára elviselni, oly erősen süt.

Longinus látja Máriát, amint szenvedő arcával Fiát nézi. Odahívja az egyik katonát a kockával játszók közül, és azt mondja neki:

-- Ha az Anya fel akar jönni fiával, aki kíséri, jöjjön! Kísérd és segítsd őt!

És Mária feljön Jánossal, akit fiának gondolt Longinus. Odamegy a kereszt lábához, de egy kissé távolabb állva, hogy Jézus lássa őt, ő pedig lássa Jézusát. A tömeg azonnal elkezdi a leggyalázatosabb sértegetést. Beleveszi őt is a Fiára szórt káromlásokba. Ő azonban, reszkető, vértelen ajkával csak arra törekszik, hogy megvigasztalja Fiát fájdalmas mosolyával, letörölve könnyeit, amelyet legjobb akarata ellenére sem tud visszatartani szemében.





A kereszten




A nép, kezdve a papoktól, írástudóktól, farizeusoktól, szadduceusoktól, heródiánusoktól és hasonlóktól, közben ide-oda jár. Amikor elhaladnak a csúcs alatt, nem mulasztják el felajánlani káromlásukat, hogy megtiszteljék vele a Haldoklót. Minden aljasságról, kegyetlenségről, gyűlöletről, eszeveszettségről, amire csak képesek az emberek nyelvükkel, bőségesen tanúságot tesznek ezek a pokoli szájak. A legacsarkodóbbak a Templom tagjai és a farizeusok.

-- Nos, te, az emberi nem Üdvözítője, miért nem mented meg magadat? Elhagyott a te királyod, Belzebub? Megtagadott téged? -- kiáltja három pap.



És egy csoport zsidó:

-- Te, aki csak öt napja, az ördög segítségével azt mondtad az Atyának... ha, ha, ha, hogy megdicsőít majd téged, mért nem emlékezteted őt ígéretének megtartására?

És három farizeus:

-- Káromló! Azt mondta, hogy megmentett másokat Isten segítségével! És nem sikerül megmenteni saját magát! Azt akarod, hogy higgyenek neked? Akkor tégy csodát! Nem tudsz, mi? Most oda van szögezve a kezed, és meztelen vagy!

A szadduceusok és heródiánusok azt mondják a katonáknak:

-- Vigyázzatok a boszorkányságra, ti, kik magatokhoz vettétek ruháit! Pokoli jel van benne!



Egy tömeg kórusban:

-- Szállj le a keresztről, akkor hiszünk benned! Te, ki lerombolod a Templomot... Bolond!... Nézd, ott van Izrael dicsőséges és szent Temploma! És érinthetetlen; te gyalázatos! És te meghalsz!

Más papok:

-- Káromló! Te Isten Fia vagy? Szállj le akkor! Üss agyon minket villámokkal, ha Isten vagy! Nem félünk tőled, és feléd köpünk!

Mások fejüket csóválják, amikor elmennek mellette:

-- Nem tud mást, csak sírni. Mentsd meg magadat, ha te vagy a Választott!

A katonák:

-- Mentsd hát meg magadat! Égesd porrá ezt a hitvány népséget! Igen! A birodalom leghitványabbjai vagytok ti, zsidók! Tedd meg! Róma a Kapitóliumba tesz téged, és istenként fog imádni!



A papok, cinkostársaikkal együtt:

-- Édesebbek voltak a nők karjai ennél a keresztnél, nemde? De ide figyelj! Készen vannak már fogadni téged a te... (itt egy becstelen szót használnak). Itt van egész Jeruzsálem, hogy násznagyod legyen! -- És fütyülnek, mint a kocsisok.

Mások köveket dobálnak feléje:

-- Változtasd át ezeket kenyerekké, te kenyérszaporító!

Ismét mások majmolják a pálmavasárnap hozsannáját, ágakat dobva feléje, és azt kiáltozva:

-- Átkozott, aki az ördög nevében jön! Átkozott az ő birodalma! Dicsőség Sionnak, aki kivágja őt az élők közül!



Egy farizeus megáll a kereszt előtt, s kezével, (mutató és kisujját felfelé tartva öklén) a babonát elhárító jelet mutatva mondja:

-- Azt mondtad, hogy bízol a Sínai Istenében? Most a Sínai Istene az örök tűzre készít elő téged. Miért nem hívod Jónást (az egyik pásztort, akit Jézus kiváltott gonosz urától, aki úgy megverte, hogy hamarosan meghalt), hogy jó szolgálatot tegyen neked?

Egy másik:

-- Ne tedd tönkre a keresztet azzal, hogy fejeddel vered! Még szükség lesz rá követőid számára! Egy egész légió fog meghalni a te fádon, a Jehovára esküszöm erre neked! És elsőnek Lázárt tesszük rá. Majd meglátjuk, hogy most megszabadítod-e őt a haláltól!



-- Igen, igen! Menjünk Lázárhoz! Szögezzük rá őt a kereszt másik oldalára! -- És papagájszerűen lassan utánozzák Jézus szavait: ,,Lázár, barátom, jöjj ki! Oldjátok fel kötelékeit, és hagyjátok járni!''

-- Nem! Azt mondta Mártának és Máriának, az ő nőinek: ,,Én vagyok a Föltámadás és az Élet.'' Ha, ha, ha! A Feltámadás nem tudja visszaparancsolni a halált, és az Élet meghal!

-- Íme, ott van Mária, Mártával! Kérdezzük meg, hol van Lázár, és menjünk, keressük meg! -- És az asszonyok felé mennek, szemtelenül kérdezve: -- Hol van Lázár? A palotában?



Míg a többiek megijedve a pásztorok mögé menekülnek, Mária Magdolna eléjük megy, fájdalmában visszanyerve régi bátorságát, amely bűne idején jellemezte, és azt mondja:

-- Menjetek! Ott találjátok majd a palotában Róma katonáit, és az én ötszáz felfegyverzett emberemet, akik elintéznek titeket, mint az öreg kecskéket, amelyeket a malomkövet forgató rabszolgák eledeléül szánnak!

-- Szemtelen! Így beszélsz a papokhoz?!

-- Szentségtörők! Aljasak! Átkozottak! Forduljatok meg! Látom mögöttetek a pokol lángjait!

A hitványak megfordulnak, igazán megijedve, annyira biztosan állítja ezt Mária, de nem a lángok vannak mögöttük, hanem a hegyes római lándzsák. Longinus ugyanis parancsot adott a század pihenő felének, és az készen áll arra, hogy beleszúrjon abba, akit először elér. Ezek elfutnak, félve, kiáltozva. A fél század elzárja a térre vezető utakat, és védőbástyát képez a tér körül. A zsidók szitkozódnak, de Róma az erősebb.



Magdolna visszateszi fátylát, amelyet felemelt, amikor a sértegetőkkel beszélt, és visszatér helyére. A többiek csatlakoznak hozzája.

De a bal lator folytatja a gyalázkodást keresztjéről. Úgy látszik, mintha magába sűrítette volna mindazt a káromlást, amit hallott, és megismétli mindet, ezzel fejezve be:

-- Mentsd meg magadat, és ments meg minket, ha azt akarod, hogy valaki higgyen benned! A Krisztus vagy? Egy bolond vagy! A világ a ravaszoké, és Isten nem létezik! Én itt vagyok. Ez igaz, és nekem minden szabad. Isten?... Ostobaság! Arra szolgál, hogy minket megnyugtasson. Éljen a mi énünk! Egyedül az a király és az isten!



A másik lator, aki a jobb oldalon van, s akinek szinte lábánál áll Mária, akire szinte többet néz, mint Krisztusra, egy idő óta könnyezik, s azt mormolja: ,,Az anya''. Rászól társára:

-- Hallgass! Nem félsz Istentől, még most sem, amikor ezt a fájdalmat szenveded? Miért sértegeted azt, aki jó? Az ő gyötrelme még nagyobb, mint a mienk! És semmi rosszat sem tett!

De a lator folytatja gyalázkodását.

Jézus hallgat. Csak nagyon nehezen tud lélegzeni helyzete, láza, szívének és tüdejének állapota miatt, az oly heves korbácsolás miatt, a vérizzadást kiváltó haláltusa miatt, és igyekszik könnyíteni a lábaira nehezedő súlyon, karjain függve, és azokkal erőlködve. Talán azért is teszi, hogy egy kicsit legyőzze a görcsöt, amely már gyötri lábait, s aminek izomrezgése már jelét adja. De hasonló rezgés mutatkozik karjain is, amelynek vérkeringése nehézzé vált, s vége már bizonyára fagyos. Főleg bal keze olyan már, mint egy halotté, mozdulatlan, ujjai begörbülve tenyere felé. Lábujjain is látszik gyötrelme, főleg nagyujjain, amelyek időnként fel-le vagy oldalra mozdulnak.



Törzse is elárulja minden szenvedését, hirtelen, de nem nagy mozgásával, amely még inkább fárasztja, ahelyett, hogy enyhítené. Bordái mértéktelenül kitágultak testhelyzete miatt, és bizonyára már víz is gyülemlik tüdejében. Nem segítik a lélegzésben, amelyet inkább rekeszizmával végez, de az is kezd mindinkább megmerevedni. A vértolulás és a fulladozás percről-percre növekszik, ami látszik ajkának szederjessé válásán, amely lázban ég. Vöröses, violaszínű csíkok jelentkeznek nyakán, felduzzadt torkán, s elérnek egészen arcáig, füle és halántéka felé, míg orra keskennyé válik, vértelen, és szeme beesett és kékes színű ott, ahol nem folyt bele a korona által okozott sebekből csurgó vér.



Bal bordájának alsó része alatt látszik szívverése, amely szabálytalan, de heves, és időnként a rekeszizom görcse miatt erősen rezeg, ami jól látszik kifeszült bőrén.

Arca már olyan, mint amilyennek halotti leplének fényképén látjuk. Orra elferdült és egyik oldalán dagadt. Jobb szeme is szinte be van zárva az alatta levő daganat miatt. Szája azonban nyitva van, felső ajkán a sebet már alvadt vér fedi.

Szomjúsága nagyon nagy lehet a vérveszteség, a láz és a napsütés miatt. Gépiesen issza a belecsorgó izzadságot és könnyeket, a vérrel együtt, amely bajuszáról csorog. Ezzel nedvesíti meg nyelvét... A korona gátolja Őt abban, hogy a keresztnek támassza fejét, és ezzel segítsen karjain és lábain. Veséi és gerince, ívet formál kifelé, ahogy lefelé csüng a kereszten.



A zsidók, akiket elkergettek az alsó térről, nem szűnnek meg sértegetni Őt, és a bal lator visszhangozza a sértéseket. A másik, aki most mind nagyobb részvéttel néz az Anyára, és sír, keményen megfeddi őt, amikor hallja, hogy Máriát is sértegeti:

-- Hallgass! Emlékezz arra, hogy te is egy asszonytól születtél! És gondolj arra, hogy a mieink sírtak gyermekeik miatt! Szégyenükben sírtak... mert mi bűnözők voltunk. A mi anyáink meghaltak... Szeretném, ha bocsánatot kérhetnék tőle... De megtehetem?... Szent asszony volt... Megölte őt a fájdalom miattam... Én bűnös vagyok... Ki bocsát meg nekem? Anya, haldokló Fiad nevében, könyörögj érettem!



Az Anya felemeli egy pillanatra szenvedő arcát, és nézi őt, ezt a szerencsétlent, aki közeledik a bűnbánathoz anyjára való emlékezés és az Anya szemlélése által. Galambtekintetével mintha simogatná őt.

Dizmás még erőteljesebben sír. Ez még inkább kiváltja a tömegből és társából a megvetést. A tömeg kiáltozik:

-- Brávó! Az anya megfogta ezt. Így két bűnöző fia van!

A másik megtoldja:

-- Azért szeret téged, mert kissé hasonlítasz szeretettjére.





Az utolsó szavak




Jézus most szólal meg először:

-- Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!

Ez az ima legyőzi Dizmás minden félelmét. Most rá mer nézni a Krisztusra, és azt mondja:

-- Uram, emlékezzél meg rólam, amikor Országodban leszel! Én igazságosan szenvedek itt. De légy irgalmas irántam, add meg nekem a békét a másik életben! Egyszer hallottalak beszélni, és ostoba módon megvetettem szavaidat. Most bánom. És előtted bánom bűneimet, a Magasságbelinek Fia! Hiszem, hogy te az Istentől jöttél. Hiszek hatalmadban. Hiszek irgalmasságodban. Krisztus, bocsáss meg nekem a te Anyád és Legszentebb Atyád nevében!



Jézus feléje fordul, és nagy részvéttel nézi. Nagyon szép mosoly jelenik meg gyötrött száján. Azt mondja:

-- Mondom neked: ma velem leszel a Paradicsomban.

A bűnbánó lator megnyugszik, és mivel már nem tudja kívülről a gyermekkorban tanult imákat, mintegy fohászimaként ismétli:

-- Názáreti Jézus, a zsidók királya, könyörülj rajtam! Názáreti Jézus, a zsidók királya, remélek benned! Názáreti Jézus, a zsidók királya, hiszem istenségedet!

A másik folytatja káromlásait.

Az ég mindjobban beborul. A nap most már csak nehezen tud áttörni a felhőkön. Hideg szél keletkezik, s fújja az ólmos felhőket. A szél néha eláll, majd ismét megindul. Még baljóslatúbb a levegő, amikor eláll a szél, s minden nyomottnak, halottnak tűnik.



Előzőleg nem lehetett kibírni a napfényt. Most zöldessé válik a fény. Furcsának látszanak benne az arcok. A katonák, kemény vonásaikkal olyanok, mint a szobrok. A zsidók napbarnította arca földszínűvé válik. A nők sápadtaknak tűnnek. Jézus is baljóslatú módon

elkékül, mintha már kezdene feloszlani a teste, mintha meghalt volna. Feje a mellére lóg. Ereje gyorsan elhagyja. Remeg, az őt égető láz ellenére. Gyengeségében azt a nevet mormolja, amelyet előzőleg csak szíve mélyén mondott:

-- Mama! Mama! -- Halkan mormolja, mintegy sóhajként, mintha már könnyed révületben volna, ami meggátolja abban, amit szeretne visszatartani. És Mária minden alkalommal önkéntelenül feléje tárja karját, mintha segíteni akarná.



A kegyetlen népség kineveti a haldoklónak és Anyjának ezeket a gyötrelmeit. A papok és írástudók felmennek a kis térre, a pásztorok mögé. És amikor a katonák vissza akarják őket kergetni, azt mondják:

-- Itt vannak ezek a galileaiak. Itt állunk mi is, akiknek igazolnunk kell, hogy az igazságszolgáltatás teljes. Távolról, ebben a furcsa fényben, nem láthatjuk.

Valóban sokakra mély benyomást tesz a fény, amely kezdi beburkolni a világot. Egyesek félnek. A katonák is az égre mutatnak, és egy palaszínű kúpra, amely úgy emelkedik ki egy csúcs mögül, mint egy fenyőfa. Víztölcsérnek látszik. Mindinkább felemelkedik, s mind feketébb felhőket hoz létre, mintha tüzet és lávát okádó tűzhányó lenne.



Ebben a félelmetes szürkületben adja Jézus Máriának Jánost, és Jánosnak Máriát. Lehajtja fejét, mert az Anya közelebb áll a kereszthez, hogy jobban lássa Fiát, és azt mondja:

-- Asszony, íme a te fiad! Fiú, íme a te Anyád!

Mária arca még fájdalmasabb ezek után a szavak után, amelyek Jézusának végrendeletét fejezik ki. Nem tud mást adni Anyjának, csak egy embert. Ő, aki az ember szeretetéből megfosztja őt a tőle született Istenembertől. De a szegény Anya igyekszik némán sírni, mert nem képes visszatartani könnyeit. Azok minden erőlködése ellenére is kicsordulnak. De ajkán még ott van a rákényszerített mosoly, hogy megvigasztalja Őt.



A fájdalmak mindinkább növekszenek. A fény mindinkább csökken.

Ebben a szürkületben jelenik meg a zsidók mögött Nikodémus és József, és azt mondják:

-- Adjatok helyet!

-- Nem lehet! Mit akartok? -- mondják a katonák.

-- Átmenni. Krisztus barátai vagyunk.

A papok feléjük fordítják fejüket:

-- Ki merészeli a lázadó barátjának vallani magát? -- kérdezik méltatlankodva.

József határozottan válaszol:

-- Én, a Nagytanács nemes tagja: Arimateai József, az öreg, és velem Nikodémus, a zsidók vezetője.

-- Aki a lázadó mellé áll, maga is lázadó.



-- És aki a gyilkosok mellé áll, maga is gyilkos, Eleázár, Annás fia. Igaz módjára éltem. Most öreg vagyok, és közel a halálhoz. Nem akarok igazságtalanná válni, miközben az ég már leszáll fölém, és vele az örök Bíró.

-- És te, Nikodémus! Csodálkozom!

-- Én is. De csak egy dolgon: hogy Izrael annyira megromlott, hogy többé nem képes felismerni az Istent!

-- Undort keltesz bennem!

-- Adjatok akkor utat, és hagyjatok átmenni: Csak ezt kérem.

-- Hogy még jobban megfertőzd magadat?

-- Ha nem fertőzöm meg magamat azzal, hogy mellettetek állok, akkor semmi sem képes többé megfertőzni engem. Katona, itt van számodra az erszény és az engedély az átmenetelre. -- És a legközelebb álló tizedesnek odaad egy erszényt és egy viaszos táblát. A tizedes megnézi, és azt mondja a katonáknak:



-- Engedjétek átmenni a kettőt!

József és Nikodémus a pásztorok közelébe megy. Jézus talán nem látja őket a mindinkább növekvő sötétségben és a haláltusától már fátyolos szemével. De ők látják Őt, és szégyenkezés nélkül sírnak az emberek előtt, annak ellenére, hogy a papok már gyalázzák őket.

Jézus szenvedése mindinkább növekszik. A testen már jelentkezik a tetanuszhoz hasonló görcs. Fájdalmát súlyosbítja a tömeg kiáltozása. A lélegzés mind nehezebbé válik számára, rekeszizmának mozgása gyengül, szívverése rendetlen. Arca felváltva egész vörössé, majd az elvérzett haldoklók halvány zöldjévé válik. A beszéd mind nehezebbé válik számára, mert nyakizmai belefáradnak abba, hogy ismételten felemelje fejét. A nyakán levő erek duzzadtsága átterjedt nyelvére is, amely nagyobbnak látszik, és lassan mozog. Háta, amikor a görcs nem képez ívet nyakszirtjétől bokájáig, akkor is mindinkább előre hajlik, mert a test súlya erre kényszeríti.



A nép már alig lát, mert a fény már sötétszürke, s csak a kereszt lábát lehet még kivenni. Jézus egyszerre csak elpetyhüdik, teste előre lóg, többé nem lélegzik, feje mellére hajlik, mintha már meghalt volna.

Mária felkiált:

-- Meghalt! -- Tragikus kiáltás, amely elterjed a sötétben. Jézus valóban halottnak tűnik.

Egy másik nő kiáltása válaszol erre, s a nők csoportjában zavar támad. Utána vagy tíz személy eltávozik, valakit támogatva. A sötétben nem lehet kivenni, kit.

-- Nem lehet! -- kiáltják a papok és a zsidók. -- Ez csak tettetés, hogy mi elmenjünk. Katona:. szúrd meg a lándzsáddal! Az jó orvosság arra, hogy visszakapja szavát. -- És mivel a katonák nem teszik ezt, a kövek és rögök zápora röpül a kereszt felé, eltalálva a Vértanút, és visszahullva a rómaiak vértjére.



Az orvosság, ahogy a zsidók gúnyosan nevezik, csodát tesz. Biztosan valamelyik kő célba talált, talán valamelyik kéz sebét, vagy a fejet érte, mert magasra céloztak. Jézus felsóhajt, és magához tér. Nehezen ismét lélegezni kezd, fejét jobbra hajtja, keresve egy helyet, ahol kevésbé szenvedne, de csak újabb szenvedést talál.

Nagy kínnal ismét felnyomja testét, és nagy erővel felkiált:

-- Eloi, Eloi, lamma szebakteni! (Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?!)

Minden bizonnyal úgy érzi, hogy az ég teljesen elhagyta.

A nép kineveti, és gúnyolja. Sértegeti:



-- Nem tud istenné tenni téged! Az ördögök átkozottak Isten előtt!

Mások azt kiáltozzák:

-- Lássuk, hogy Illés, akit hív, eljön-e, hogy megmentse!

És ismét mások:

-- Adjatok neki egy kis ecetet, hogy kiöblítse a torkát! Az jót tesz a hangnak! Illés vagy Isten, mert bizonytalan, hogy a bolond kit akar, messze van... Nem hallja hangját! -- és nevetnek, mint a hiénák vagy mint az ördögök.

De egy katona se ad neki ecetet, és senki se jön az égből, hogy megvigasztalja. A magános haldoklás teljes, kegyetlen, természetfeletti módon is kegyetlen a Nagy Áldozat számára.



Visszatérnek a Getszemániban elszenvedett elhagyatottság gyötrelmei. Ez a végső gyötrelem, s meggyorsítja a halál beálltát, mert kimeríti szívét.

A sötétség még inkább növekszik. Jeruzsálem teljesen eltűnik. Felhangzik Jézus fájdalmas hangja:

-- Szomjúhozom!

A szél, amely fúj, valóban kiszárítja még az egészségeseket is. A szél hordja a port, hideg, félelmetes. Mily fájdalmakat okozhat Jézus testének, tüdejének, szívének, torkának, kihűlt tagjainak, sebeinek. Minden arra szolgál, hogy gyötörje a Vértanút!

Egy katona odamegy egy edényhez, amelyben epével kevert ecet van, hogy keserű ízével növelje a halálra ítéltek nyálképződését. Belemárt egy szivacsot, rátűzi egy nádra, amely mellette van, és a Haldoklónak nyújtja. Jézus vágyakozva várja. Olyan, mint egy éhes kisgyermek, aki anyjának mellét keresi.



Mária látja ezt, és felsóhajtva mondja Jánosnak:

-- Ó, és én még könnyeim egy cseppjét sem tudom adni neki!... Ó, mellem, amely nem adsz tejet! Ó, Istenem, miért hagysz így el minket? Tégy egy csodát Gyermekem számára! Ki segít engem, hogy véremmel oltsam szomját, ha tejemmel nem tudom?...

Jézus, aki vágyakozva szopta a maró és keserű italt, undorában elfordítja a fejét. Mennyire marhatja az felsebzett ajkát?! Visszahúzódik, elgyengül, elhagyja magát.

Egész súlya lábaira nehezedik, teste előre hajlik. Egy mozdulatot sem tesz, hogy enyhítsen ezen a fájdalmán. Feje egészen előre hajlik. Lélegzete mind nehezebbé válik, inkább hörgés, mint lélegzés. Mind ritkábban lélegzik ki. Tüdeje mindinkább megmerevedik.



Mind halkabban panaszkodik, mint egy kisgyermek:

-- Mama! -- És a szerencsétlen Anya mormolja:

-- Igen, kincsem, itt vagyok!

Jézus látása elhomályosodik:

-- Mama, hol vagy? Nem látlak többé! Te is elhagytál? -- alig hallhatóan mormolja ezt. Mária válaszol:

-- Nem, nem, Fiam! Én nem hagylak el! Hallj engem, kedvesem.... A Mama itt van, itt van... és csak az gyötri, hogy nem mehet oda, ahol te vagy...

Ez gyötrelmes... És János szabadon sír. Jézus bizonyára hallja ezt a sírást. De nem mond semmit sem. Talán a közeli halál már révületet okoz neki, és nem tudja, mit mond, és nem fogja fel az anyai vigaszt és a szeretett tanítvány szeretetét sem.



Longinus figyeli Jézust. Igyekszik legyőzni felindulását, de arcán látszik érzelmeinek hullámzása, és szemében könny csillog, s csak vasfegyelmével tudja visszatartani sírását. A közelebb álló katonákon is látszik a részvét.

Csend. Utána a teljes sötétben a szavak:

-- Minden beteljesedett! -- és utána a mindinkább hörgéssé váló lélegzés, mind nagyobb közökben, mind gyengébben.

A Máriák mindnyájan sírnak, és mivel a tömeg elhallgatott, a hörgésre figyelve, hallani lehet sírásukat.

Megint csend. Utána végtelen kedvességgel a buzgó ima:



-- Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!

Ismét csend. A hörgés is halkabbá válik. Utána az utolsó görcs. Kegyetlen görcs, amely mintha le akarná tépni a testet a keresztről. Háromszor halad végig a lábtól a fejig, felszakítva a korbácsolás sebeit. Feje háromszor keményen beleütődik a keresztbe. A görcs azzal végződik, hogy az egész test nagy ívben kifeszül, remegve; rettenetes még látni is, és utána egy erős kiáltás hasítja át a levegőt, amit az evangélium is említ. Anyját akarja hívni, de csak annyit tud kiáltani:

-- Ma... -- Utána semmi.



Feje visszaesik mellére, teste előre dűl, a remegés megszűnik, lélegzése is megszűnik. Meghalt.

A föld félelmetes robajjal válaszol a Megölt kiáltására. Olyan, mintha ezernyi hatalmas kürt szólalna meg egyszerre. Villámok cikáznak az égen, csapnak le a városra, a Templomra, a tömegre... Egyedül a villámok világítanak a sötétben. A föld remeg, forgószél keletkezik. A Golgota csúcsa ingadozik és ugrándozik annyira, hogy a kereszteket feldőléssel fenyegeti.

Longinus, János, a katonák belekapaszkodnak, amibe tudnak, hogy el ne essenek. János fél kézzel a keresztet fogja, másikkal Máriát támogatja, aki az ő mellére borul. A latrok ordítanak félelmükben. A tömeg még inkább ordít, és szeretne elmenekülni. De nem tud. Egymásra esnek az emberek, megsebesülnek, gurulnak lefelé a lejtőn. Eszüket vesztik.



Háromszor ismétlődik meg a földrengés és a forgószél, és utána teljes csend áll be a halott világban. Csak a villámok hasítják még át a levegőt, de hang nélkül, megvilágítva a menekülő zsidókat, akik kezüket fejükön tartják, vagy előre nyújtják, vagy az égre emelik, amelyet eddig megvetettek, de amelytől most félnek. Sokan a földön fekszenek. Meghaltak, vagy elájultak? A falakon belül ég egy ház.

Mária felemeli fejét János kebléről, és nézi Jézusát. Hívja őt, mert rosszul lát a kevés fényben, és könnyekkel telt szemeivel. Háromszor hívja:



-- Jézus! Jézus! Jézus!

Ez az első alkalom, hogy nevén szólítja Őt, mióta a Kálvárián van. Végre egy villámlásnál, amely mintegy koronát képez a Golgota csúcsa körül, látja, mozdulatlanul, egészen előre hajolva, feje annyira előre és jobb oldalra hajolva, hogy arca érinti vállát és álla bordáit. Akkor megérti. Remegő karjait kitárja a sötétben, és felkiált:

-- Fiam! Fiam! Fiam! -- Utána figyel... Szája nyitva van, mintha azzal is figyelne, szemei tágra nyílva, hogy lásson, lásson... Nem tudja elhinni, hogy Jézusa nincs többé.



János, aki szintén nézi és figyeli Jézust, és felfogja, hogy minden befejeződött, átöleli Máriát, és igyekszik eltávolítani, mondva:

-- Nem szenved többé.

De mielőtt az apostol befejezte volna a mondatot, Mária, aki felfogta, kiszabadítja magát, meggörnyedve elfedi szemét kezével, és felkiált:

-- Nincs többé Fiam!

Utána remeg, és elesne, ha János nem vonná szívére. Majd János leül a földre, hogy jobban tudja keblén tartani Máriát, míg a másik két Mária oda nem siet, és át nem veszi az apostol szerepét az Anyánál.

Magdolna leül oda, ahol János volt, és mintegy ölében tartja Máriát, megcsókolva sápadt arcát. Márta és Zsuzsanna egy ecetbe mártott ronggyal megtörli halántékát és orrát, miközben rokona kezét csókolja, és nevén szólítja őt. Amint Mária kinyitja szemét, és körülnéz, a fájdalomtól szinte eszét vesztve, azt mondja neki:



-- Leányom, kedves leányom, idefigyelj... mondd nekem, hogy látsz engem... a te Máriád vagyok... ne nézz így rám!... -- És miután Mária felsóhajt, és könnyezni kezd, a jó Mária, Alfeus felesége azt mondja:

-- Igen, igen, sírj... Itt, velem, mint egy mamával, szegény, szent leányom -- és amikor hallja őt azt mondani: ,,Ó, Mária! Mária! Láttad?'' -- felsóhajt: ,,Igen, igen... de... de... leányom... ó, leányom!...'' Nem talál más szavakat az öreg Mária. Egy csüggedt sírás, amelyet a többiek visszhangoznak, azaz Márta és Mária, János anyja és Zsuzsanna.



Longinus odamegy Jánoshoz, és halkan mond neki valamit. Utána egy lándzsát kér az egyik katonától. Figyeli az asszonyokat, és Máriát, aki lassan magához tér. Mindnyájan háttal vannak a keresztnek.

Longinus a keresztre feszített elé áll, tanulmányozza, és utána a lándzsa mélyen behatol jobbról balra.

János küzd a vággyal, hogy lássa, és a rettegéssel, hogy meglátja, és egy pillanatra elfordítja arcát.

-- Megtörtént, barátom -- mondja Longinus, és befejezi: -- Jobb így. Mint egy lovag. És csonttörés nélkül... Valóban egy Igaz volt!












Vissza a tartalomhoz | Vissza a Fő menübe