Jelenések

BETLEHEMI LÁTOMÁS

Jelenetek a Kis Jézus és a Szent Család életébõl
/ Boldog Emmerich Anna Katalin látomása szerint /

ELÕSZÓ

E füzet elõször 1942-ben, a Kaszap István Lapja Kiadványok sorozatában jelent meg, (egyházi jóváhagyással!)
Kiadványunk az 1985-ben "Druck: H. Mirjam" megjelöléssel szamizdatként kinyomott füzet alapján készült!
Elõszavában megújított, szövegében, német eredeti nyomán javított, csekély mértékben rövidített változat.

Az emberiség évezredeken át, epedve várta a megígért Messiás eljövetelét. Ennek emlékét újítja fel az Egyház éven­ként az Ádventtel, hogy Isten népe, lelki elõkészülettel ünnepel­je a Megváltó születését. A keresztények imája és elmélkedése ilyenkor különös szeretettel száll el a hajdani názáreti hajlék és a betlehemi barlang felé, hogy lélekben szemlélje, amint a Szent Szûz elõkészül isteni gyermeke születésére, és világrajövetele után, mily szeretõ hódolattal veszi körül a Kisded Jézust, József és Mária. Minderrõl a Szentírás nem sokat mond el, de Isten kegyelme, több misztikussal sok kedves dolgot közölt a Szent Szûz életének ebbõl az idõszakából is. E magán kinyilatkoztatá­sok között, az aprólékos dolgokra is kiterjedõ gazdagságukkal, elõkelõ helyet foglalnak el Boldog Emmerich Anna Katalin láto­másai! Ha ezeket nem is fogadhatjuk az isteni kinyilatkoztatás­nak járó hittel, de lelki olvasmányként elõsegíthetik elmélkedé­seinket! A kedves jelenetek, melyek e látomásokban szemünk elé tárulnak, a drága szavak, melyeket az Úr és környezetének kijelentéseirõl olvashatunk, bensõ-, áhítatos közelségbe hozhat­ják a mi lelkünket is e fölséges személyekkel, eseményekkel.

Katalin, 1774. szeptember 8-án született földmûvesek gyer­mekeként, a westfáliai Flamske nevû kis faluban. Már hatéves korától, másban sem talált örömet, mint Istenben, nem ismert más fájdalmat és szomorúságot, mint afölött, hogy a jóságos Istent az emberek szüntelenül megbántják. Kora gyermekko­rától gyakorolta az éjszakai virrasztást, ezzel is engesztelve a végtelenül megbántott Istent.

1802-ben Dülmenben, felvették az Ágostonrendi kolostorba. 1811-ben a "felvilágosodás" forgatagában feloszlatták a rendjét.

Egy özvegyasszonyhoz költözött, ahol 1812. karácsonyát köve­tõen, elnyerte az Üdvözítõ szent sebeit, és egész életében a legnagyobb türelemmel vállalt részt Jézus Krisztus kínszenve­désében, (melyrõl megrendítõ könyvben számolt be).

Nemsokára orvosi és egyházi vizsgálatok "tárgya" lett. Szen­vedéseinek jutalmául abban a kitüntetõ kegyelemben részesült, hogy kiszakadva teste kötelékébõl, mintegy "idõutazóként" lé­lekben áthelyezõdött az Úr Jézus és a Szent Szûz földi életé­nek idejébe. Szem és fültanúként szemlélhette életüket a szüle­téstõl egészen a halálig. Látomásait, lelkivezetõinek parancsára tollba mondta a neves katolikus költõnek és írónak, Clemens von Brentanónak (+ 1842), Herder és Goethe barátjának.

Az esetenként "helyszíniben közvetített" látomást olvasva, olykor szembetûnõ a pillanatnyi "jelen idõ" használata.

Katalin, egyéb más látomásai során is döbbenetesen pontos helyszínleírásokat adott, melyek nyomán, a kutatóknak több el­felejtett bibliai helyet sikerült beazonosítani. A régészet különö­sen sokat merített egy-egy kutatási terület adataira vonatkozó­an, mintegy igazolva azokat! Példaként említhetjük az efezusi Mirjam Aná-t, (Mária Anya) házát.

Emmerich Anna Katalin 1824. február 9-én, a magára vállalt szenvedésektõl teljesen legyengülten, az Úr nevével ajkán halt meg.

II. János Pál pápa 2004. október 3-án IV. Károllyal- az utol­só magyar királlyal-, egy napon emelte, a boldogok sorába.

A szerkesztõ

AZ ELSÕ ADVENT

Már október végén láttam, hogy a császártól elrendelt nép­számlálás és adóbehajtás kihirdetése megtörtént a Szentföldön is. Attól kezdve, minden irányban folytonos népvándorlás volt az utakon.

Pár hete láttam már a Szent Szüzet, amint a Krisztus szüle­tésére való elõkészületekkel foglalkozik. Terítõket, kis ruhács­kákat és kendõket varr, kötöget. így, láttam azt is, hogy a Szent Szûz több más nõvel, a földön körül ül egy alacsony, de nagy fiókot. Kezükben két-két pálcika, rágombolyított különbözõ szi­nû fonalakkal. Egy nagyobb terítõn dolgoznak, mely köztük a fiókban van kiterítve. Szent Anna is igen szorgoskodik: ide-oda megy, hogy gyapjút hozzon, és abból egyíküknek-másikuknak adjon, majd pedig, hogy a szolgákat irányítsa.

Szent József egyszer éppen Ginim határában volt, Názáret­tõl úgy, hatórányi járásra, mikor éjfél körül angyal jelent meg neki és arra utasította, hogy Máriával azonnal induljon Betle­hembe, akinek ott kell majd világra hoznia gyermekét. Az an­gyal pontosan megmondta azt is, hogy az útra, csak egyszerû és kevés dolgot vigyenek magukkal. Máriát ültesse szamárhát­ra, de vigyen magával még egy csacsit is, egyéveset, melynek még nem volt fia. Ezt engedje szabadon futkosni és kövesse mindvégig azt az utat, melyet mutat.

Láttam aztán, hogy József közölte a Szent Szûzzel és Anna asszonnyal mindazt, melyet az éjjeli jelenésben kapott. Erre mindhárman visszatértek Szent Anna házába és ott sietve ké­szülõdni kezdtek a hosszú útra. Anna azonban, csupa aggoda­lom volt.


Szûz Mária már elõzõleg is tudta, hogy Isteni Gyermekét Betlehemben kell majd megszülnie, de alázatosságból mélysé­gesen hallgatott errõl. A Messiás születésérõl szóló prófétai jö­vendöléseket azokból az írásokból ismerte, melyeket még taní­tónõitõl kapott a Templomban, s most is szekrényében õrzött. Oly sokszor olvasgatta ezeket imádkozva beteljesülésükért, hogy szívében folytonos vágyakozással epekedett a Megváltó eljöveteléért. Már elõre boldognak magasztalta azt a leendõ va­lakit, aki majd méltó lesz az Üdvözítõ Kisded világrahozatalára. Egyedül az volt Isten felé minden kívánsága, hogy majdan õ le­hessen annak a dicsõ, Boldog Asszonynak a legkisebb szolgá­lója. Alázatosságában ugyanis még csak gondolni sem mert ar­ra, hogy õ lehet az a Valaki.

Mária, teljes bizalommal alárendelte magát az indulásra vo­natkozó isteni parancsnak, jóllehet ebben az évszakban bárki számára emberpróbálónak tûnt volna az út. A hegyek között megszorult hideg ugyanis, már igen csípõsnek ígérkezett.

Este láttam, hogy József a Szent Szûzzel, Szent Anna, Má­riával Kleofás feleségével, néhány szolga kíséretében útra kel­tek. A Szûzanya fordított nyeregben kényelmesen ült a szamár hátán, melyre még csomagjaikat is rárakták, Szent József pe­dig gyalog vezette. Egyenlõre, még egy másik szamarat is vit­tek magukkal, melyen majd Anna asszony fog visszatérni. Férje Joachim, ekkor még a földeken dolgozott.

A szent utazók reggelre értek Giním határába, oda, ahol har­madnap elõtt az angyal megjelent Józsefnek. Annának itt lege­lõje volt, és innen hozták elõ azt a csacsit, melyet magukkal kellett vinniük. A kedves kis füles, hol a menet mellett, hol pedig elõtte futkosott. A kísérõk itt vettek búcsút a Szent Családtól és a szolgákkal együtt visszatértek otthonukba.


Láttam, amint a Szent Család folytonosan emelkedõ úton halad tovább a Gilboa hegység felé. Nem mentek át egyetlen városon se, mert a kis csacsi, melynek nyomát követték, mind­untalan csak magányos keresztutakra tért ki. Közben betértek Lázárnak dombon levõ tanyájára, mely Szamária irányában nem messze volt Ginim városától. Szívesen fogadták õket, an­nál is inkább, mert a Szent Szûz családjával igen jó ismeret­ségben voltak.

Lázár, még atyjától örökölte ezt a szép, gyümölcsösök- és fasorok közt lévõ tanyát, mely oly magasan fekszik, hogy a ház­tetõrõl kilátás nyílik messzire. Az Úr Jézus tanító útján többször is megfordult itt, mikor a környéken hirdette az Evangéliumot. A vendéglátó házaspár meghitten elbeszélgetett a Szûzanyával és bizony csodálkoztak, hogy mostani állapotában ily nagy útra vállalkozott, különösen, hogy édesanyjánál otthon, minden szük­séges kényelme meg lenne.

Aztán láttam, hogy a Szent Család innen pár órányira, de még éjjel, egy nagyon hideg völgyön keresztül hegynek fölfelé kapaszkodva baktattak. Itt már, mintha minden deres lett volna. A Szent Szûz nagyon fázott és így szólt Szent Józsefhez: "Meg kell pihennünk, mert nehezen bírok tovább menni!" Alighogy ezt kimondta a vezérlõ kis csacsi máris megállt egy terebélyes tûle­velû fa alatt, melynek közelében forrás is volt. Megpihentek te­hát e fa alatt, s József pokrócokat rakott egymásra, hogy az ál­dott Kismamát levéve a szamárról, ráültesse. A fa, Máriához közel esõ alsó ágára József ráakasztotta a magukkal hozott lámpást. Sokszor láttam, hogy éjszakai utasok hasonlóképp cselekedtek.

A Szent Szûz buzgó imával kérte Isten segítségét, hogy a hideg kárt ne tegyen egészségükben. Erre, hirtelen oly nagy meleg járta át, hogy kezét odanyújtotta Szent Józsefnek, kinek keze szintén teljesen átmelegedett. Itt ettek a magukkal hozott apró kenyerekbõl és gyümölcsökbõl. A közeli forrás vizébõl it­tak, melybe egy magukkal hozott kis kancsóból József elõbb balzsamolajat csöpögtetett. Közben, oly aggódó jósággal és vi­gasztalóan beszélt a Szent Szûzzel, hogy meglátszott rajta, mennyire fáj neki, útjuk fáradságos volta.

Eddig megtett útjukat már két folyócska is keresztezte. Az egyiken bár keskeny cölöphíd vezetett át, a kis csacsi mégis át­úszta. Egyébként is érdekes és mulatságos volt a kis füles ide­-oda futkosása. Míg az egyenes utakon, különösen hegyek kö­zött - ahol nem lehetett eltévedni -, vagy mögöttük haladt, vagy messze elõre szaladt. Az útelágazásoknál azonban mindig elé­bük keveredett, s mutatta a helyes irányt, ahol pedig pihenni szerettek volna, ott nyomban, magától megállt. így tett egy szép terpentinfa alatt is, ahol nem sokat idõztek.

Ettõl a fától két óra járásra délnek, láttam, hogy a Szent Csa­lád egy tanyához ért. A ház asszonya épp nem volt otthon, és a gazda, Józsefet azzal utasította el, hogy még idõben vannak, s menjenek csak bátran tovább. Mikor innen már jódarabot to­vább haladtak, látták, hogy a kis csacsi befut egy üres pásztor­kunyhóba, melyet néhány pásztor épp kitakarított. Ide betértek. A pásztorok, igen barátságosan fogadták õket, s mindjárt pár köteg nádat, szalmát és rõzsét hoztak, hogy tüzet gyújtsanak.

Közben ezek a pásztorok elmentek abba a tanyába, melybõl a Szent Utazókat elutasították. Az addigra hazaért háziasszony­nak nagy lelkendezéssel újságolták, hogy milyen rendkívüli pár­ral találkoztak, s hogy a fiatal kismama mily csodálatosan szép és szent asszony. A feleség szemrehányást tett férjének, ami­ért legalább egy kis pihenõre nem fogadta be ezeket a jó népe­ket. Két gyermekével nyomban utána is ment a Szent Család­nak, különbözõ ennivalókat hozva nekik. Jó szívvel bocsánatot kért tõlük és egészen megindult rajtuk. Hamarosan megérkezett a férje is, aki szintén bocsánatot kért tapintatlanságáért. Taná­csot is adott Józsefnek, hogyha még egy kicsit hegynek men­nek, még szombat elõtt találnak egy jó fogadót, melyben eltölt­hetik a Szabbathat. Ezt követõen a Szent Család útnak is indult. Másnap egész napon át ott láttam a fogadós feleségét há­rom gyermekével, meg a tegnapi asszonyt is a két gyerekkel, aki eljött meglátogatásukra. Meghitten ültek együtt és egészen lebilincselte õket Mária szemérmessége és bölcsessége. Külö­nösen nagy megindultsággal hallgatták, amint a Szûzanya hosszasan beszélget a gyermekekkel, tanítgatva õket.

A gyerekeknél kis pergamentekercsek voltak, melyekbõl Má­ria olvastatott velük, közben nagy szeretettel elmagyarázgatta nekik, úgyhogy azok le sem tudták venni Róla a szemüket. Oly édes volt ezt látni, de még édesebb volt hallani. A délután folya­mán Szent József a gazdával körüljárta a környéket, megnéz­ték a kertet és a szántóföldet, mindvégig épületesen beszélget­ve - amint azt jámbor embereknél szabbathokon, mindig így lá­tom arrafelé. A Szent Család még az éjszakát is ott töltötte.

Korán reggel aztán folytatták útjukat, és a hegység délkeleti részén baktattak le egy völgybe. Egyre inkább távolodtak Sza­máriától, pedig eddigi útirányuk mintha oda tartott volna. Mikor leértek, meglátták a Garizim-hegyi templomot, mely már na­gyon messzirõl is jól látszik. Oromzatán oroszlán és más állat­szobrok vannak, melyek a napfényben fehéren csillognak. In­nen már sík úton láttam Õket haladni. A Szent Szûz közben közben gyalog is megy. Alkalmasabb helyen többször meg pi­hennek és esznek, Kis kenyérkéik vannak és ércfényû, kicsiny, kétfülû mintás korsócskákban balzsamolaj van, mely vízhez ke­verve hûsítõ, de egyben erõsítõ ital is. Néhol bogyókat és gyü­mölcsöket szednek, melyek a fákon és bokrokon naposabb he­lyeken, még megmaradtak.

Mária, nem úgy ül a nyeregben, mint nálunk szokás, lábai nem lógnak, hanem maga alá húzva, zsámolyszerû deszkán pihennek. így minden mozdulata igen nyugodt és tisztes. Föl­váltva hol a jobb, hol pedig bal felöl ül a szamáron. Minden pi­henõnél és leszállásnál József elsõ dolga, hogy a Szent Szûz­nek kényelmes ûlõ- és nyugvóhelyet készítsen. Útjuk vége felé, József mind sûrûbben tért be az adódó szállásokra, mert az út Máriának már egyre kimerítõbb volt. Folyton a kis csacsi által jelzett úton haladtak, és bizony másfél napi kerülõt is megtettek Jeruzsálemtõl keletre. Tekintve, hogy a környéken József apjá­nak legelõi voltak, így jól ismerte a vidéket. Megértette, hogyha a Betánia mögötti pusztaságon vágtak volna át, Betlehemet akár hat óra alatt is elérhették volna ugyan, de az az út hegyes völgyes és ebben az idõszakban különösen nehezen járható. Ezért aztán a csacsi nyomát követve mindvégig völgyben ha­ladtak, egyre közeledve a Jordánhoz.

Láttam aztán, hogy a Szent Utasok fényes nappal betérnek egy pásztorlakba, mely János, Jordán-béli keresztelõhelyétõl úgy három, Betlehemtõl pedig hét óra járásnyira lehet. A háztól különállóan, volt egy pajta is, melyben a szerszámokat és pász­torkellékeket tartották. Az udvaron volt egy kút, körülötte fürdõ­medencékkel, melyek csöveken keresztül kapták a vizüket. A gazdának sok földje lehetett, mert nagy gazdasága volt. Sok szolgát láttam jönni-menni, kik mind étkeztek.

A Szent Családot a gazda igen barátságosan fogadta. Egy tágas helységbe vezette õket és a szamarakat is ellátta. Egy szolga megmosta József lábát a kútnál és egy másik ruhát adott rá arra az idõre, míg a sajátját megtisztították a portói, és rendbe hozták a gyûrõdésektõl. Vacsorájuk után. itt tértek nyu­galomra.

E legutolsó betérõtõl Betlehemig, még körülbelül három órá­nyi út állt elõttük. Betlehem északi oldalán haladtak és észak felõl közeledtek a városhoz. Közben, az útról letérve, még egy pihenõt tartottak. Mária leszállt a szamárról és rendbe hozta ru­házatát.

József innen a Szent Szûzzel, egy nagy épület felé tartott, mely több kisebb háztól és udvartól körülvéve, néhány percre volt Betlehemtõl. Az eleje fás volt, és közte mindenféle nép pi­hent sátrak alatt. Dávid családjának õsi háza volt ez és egykor József szüleinek is otthona. Még most is laktak benne rokonok és ismerõsök, de mégis idegenül bántak Józseffel, meg sem akarták ismerni! Ebben az idõben a római bejelentõ- és adóhi­vatal volt benne.

József a szamarat zablán vezetve Máriával azonnal bement, mert mint érkezõknek jelentkezniük kellett, hogy írást kapjanak, mely nélkül be sem engedtek senkit a településre. így mehettek tehát be a szétszórtan épült városba. Áttört falán, mint valami lebontott kapun, lehetett bejutni. A Szûzanya nyugodtan megállt a szamár mellett, míg Szent József szállást keresett a legszél­sõ házakban, de hiába! Sok volt a vidéki utas már Betlehem­ben, és az emberek ide-oda futkostak.

József tehát visszajött és megmondta Máriának, hogy a kö­zelben már nem kaphatnak szállást, így beljebb kell menniük. Most már mindketten a szamár mellett gyalogoltak. Valahány­szor újabb utcához értek, Mária ismét megállt, mialatt József házról-házra járt, de mindannyiszor szomorúan jött vissza. Ez többször megismétlõdött és a Szent Szûznek néha hosszabb ideig is várakoznia kellett. Mindenhol tele voltak jövevényekkel, és mindenütt elutasításban volt részük. József azt ajánlotta Máriának, hogy menjenek át a város másik felébe, ott majd bi­zonyosan találnak szállást. így aztán visszamentek arra, amer­rõl jöttek, s onnan déli irányba tértek le.

Szorongó bátortalansággal haladtak egy utcán, mely inkább országúthoz hasonlított, mert a házak mind, dombon álltak mel­lette. De itt is eredménytelen volt József minden próbálkozása,

Betlehem másik oldalán, ahol a házak még szétszórtabban épültek, egy mélyebben fekvõ szabad térségre értek, mely olyan volt, mint egy nagy mezõ. Erre felé már nem volt nagy sürgés-forgás. Itt találtak egy fészerformát, közelében egy tere­bélyes fával, mely lombos hársfa módjára kínálta nekik árnyé­kát. Törzse sima volt, s kinyúló ágai szinte tetõt alkottak. Ehhez a fához vezette József a Szent Szüzet, törzse lábánál poggyá­szaikból pihenésre alkalmas ülõhelyet készített, és ezt követõ­en elindult egyedül szállást keresni. A szamár, fejjel a fal felé fordulva állt.

Mária elõször, csak úgy állva, nekitámaszkodott a fának. Bõ fehér gyapjúruhája öv nélkül, ráncokban omlott végig rajta. Fe­jét, fátyol borította. Sok ember ment el arra, oda is néztek, nem is sejtve, hogy Üdvözítõjük oly közel van hozzájuk. A Szûzanya meg csak alázatosan, türelmesen várt. De bizony hosszasan kellet várakoznia, s ezért maga alá vont lábakkal leült a pokróc­ra. Karjait keblén keresztbe fektetve, lehajtott fejjel üldögélt to­vább. József, fájdalmas szomorúsággal tért vissza, mert szál­lást itt sem talált. Azok a "barátaí", akikrõl a Szent Szûznek be­szélt, meg sem akarták ismerni. Ezt már sírva mondta el, s így még Mária vigasztalgatta.

Végül még egyszer végigment minden házon, de mivel épp felesége közeli állapotára hivatkozott, annál határozottabban utasították el! A hely ugyan eléggé magányos volt, egyes arra haladók mégis megálltak, s távolból néztek kíváncsian a Szent Szûzre, amint ez már emberi szokás, ha valakit esti szürkület­ben sokáig látunk egyhelyben állni. Úgy gondolom, hogy egye­sek tán meg is szólították, kérdezvén, hogy kicsoda...

Végre újra elõkerült József, de oly leverten, hogy szinte fél­ve közeledett. Minden hiába! - mondta szomorúan -, de tud a város elõtt egy védett helyet, melyben pásztorok szoktak meg­húzódni, s melybe annak idején õ is többször betért, ha jószág­gal jött a városba. Ott bizonyosan szállásra lelnek. A helyet ifjúkorából ismeri, ide vonult félre többször imádkozni, és itt rejtõ­zött el testvérei elõl, mi-kor bántani akarták. Ha a pásztorok meg is jönnének, könnyen megegyezik velük. De ebben az év­szakban nemigen tartózkodnak benne. Csak Máriának legyen végre már egy nyugodt helye, akkor majd újra körülnéz - gon­dolta magában.

így tehát a keleti oldalon, újra kiballagtak Betlehembõl, és egy gyalogösvényen balra kanyarodtak. Olyanforma lepusztult út volt ez, mint amilyen kis-városok leomlott falai-, sírjai- és sáncai mellett szokott húzód ni.

Az út kezdetben kissé emelkedett, egészen föl a dombig; de onnan ismét lefelé haladt, és Betlehem keleti oldalán, pár perc­nyire a várostól elérkezett egy másik dombhoz, vagy sánchoz, mely elõtt igen kedves helyen, különbözõ fák álltak. Nagyobb részük tûlevelû volt (terpentinfák és cédrusok), a többi meg olyan fajta kislevelû volt, mint nálunk a puszpáng. Az egész hely oly nyugalmas volt, miként az elhagyatott dombok, vagy sáncok környéke.

A nap már mélyen lenyugodott, mikor odaértek egy barlang bejáratához. A kis csacsi, mely még József szülõházánál, (Bet­lehem elõtt) eltûnt, a várost megkerülve, már eleve ide futott. Most viszont azonnal elébük jött és játékos jókedvében ugrált körülöttük. Ekkor a Szent Szûz így szólt Józsefhez: "Lám, bizo­nyosan azt kívánja Isten, hogy itt legyen a szál/ásunk!" Szent József azonban igen szomorú volt és megszégyenülést érzett magában, fõleg, mert oly sokszor hangoztatta, hogy micsoda jó fogadtatásban lesz majd részük szülõvárosában.

A teherhordó szamarat beállította a barlang bejárata elõtti kiugró tetõ alá, és ugyanott készített ülõhelyet Mária részére, melyre Ö Ie ís ült. Lámpát gyújtva, kinyitotta a barlang vesszõ­bõl font ajtaját és belépett. A barlang bejárása keskeny volt, mert a falak mellett sok, a kákához hasonló szalmaköteg állott, melyekre barna pokrócok voltak teregetve. Innen beljebb, a helység legbelsõ részében is igen sok holmi volt, ami elfoglalta a helyet. Ezek egy részét József szükség szerint kihordta, hogy a barlang északi felében kényelmes nyugvóhelyet készíthessen a Szent Szûznek. A lámpást felakasztotta a helység homályos falára és bevezette a Szûzanyát, aki leült a pokrócokból és szalmakötegekbõl készített fekvõhelyre. Szent József ekkor alázatosan bocsánatot kért a gyenge szállásért, Mária azonban szívbõl örült, és teljesen elégedett volt.

Mialatt a Szûzanya pihent, József egy magával hozott bõr­tömlõvel lement a domb mögötti füves völgybe, ahol keskeny patakocska folydogált. Két cövek segítségével úgy állította be a tömlõt, hogy az lassan megtelt vízzel, mellyel aztán visszatért a barlanghoz. Ezt követõen bement a városba, ahonnan egy rá­csos edényformával, némi gyümölccsel és rõzseköteggel tért vissza.



A rácsos edényforma nyéllel volt ellátva, s izzó parázs volt benne. Ezt a barlang bejáratánál a földre borította és tüzet csi­nált. A parázstartót a többi úti holmival hozta magával. A tüzelõ­kötegek vékony ágacskák voltak, széles sáslevelekkel átkötve.

Most József ételfõzéshez látott, mely pépszerû sárga sze­mes dolgokból és fõtt gyümölcsbõl állt. Bensõségesen imádkoztak, majd az evésnél kettészelték a gyümölcsöt, melynek belsejében sok mag volt. Melléje kícsi lapos kenyereket ettek.

Miután így megvacsoráztak és elvégezték imájukat, József fekvõhelyet készített a Szent Szûznek. Jó csomó sásra takarót terített, mely - mint már mondtam - Anna asszony házában ké­szült. Egy másik takarót összegöngyölve fejpárnaként helyezett el. Bevezette a szamarat és bekötötte ott, ahol nem volt útban, a barlang nyílásait betömte a huzat ellen, ezután magának is készített nyugvóhelyet a helység bejáratánál. Igen el volt kese­redve és láttam, hogy szomorúságában sírt is. Majd imádkozott és alázatos megnyugvással lefeküdt.

A másnapi Szabbathot a Szûzanya a barlangban töltötte, buzgó imádság és elmélkedések között. József többször is eltá­vozott, valószínûleg a betlehemi zsinagógába. Aztán együtt lát­tam Õket a tegnap elkészített ételbõl ebédelni és imádkozni.

Mária közölte Szent Józseffel, hogy ma éjfélkor jön el Gyer­meke megszületésének az ideje; akkor lesz ugyanis pontban kilenc hónapja annak, hogy Isten Angyalától az üdvözletet vet­te. Kérte azért, tegyen meg õ is mindent, hogy az Istentõl megí­gért és természetfeletti módon fogant gyermeket a világra lépé­sekor, a lehetõ legnagyobb tisztelettel fogadják. Egyúttal egye­sítse a maga imáját is az övével azokért a keményszívû embe­rekért, akik nem akartak nekik szállást adni. József ajánlkozott, hogy néhány ismerõs, jámbor asszonyt segítségére híva vá­rosból, de a Szent Szûz ezt elhárította azzal, hogy nincs szük­sége emberi segítségre.

József még a Szabbath elmúlta elõtt visszament Betlehem­be és mihelyt a nap lement, gyorsan összevásárolt néhány szükséges dolgot, mint zsámolyt, alacsony kisasztalt, néhány tálat, aszalt gyümölcsöt, szõlõt és sietett vissza a barlangba.

Itt újra vacsorát készített, melynek elfogyasztása után együtt imádkoztak. Utána a maga fekvõhelyét egészen elkülönítette a barlang belsejétõl akképpen, hogy körülötte néhány cölöpöt le­verve, rájuk akasztott néhányat a helyben talált gyékényekbõl. Megabrakolta a szamarat is, mely a bejárattól balra a fal mellett volt bekötve. Ezt követõen, a jászol takarmány tartóját megtöl­tötte sással, puha füvel és mohával, rá pedig takarót terített, mely a jászol szélén lelógott. Mikor aztán a Szûzanya tudtára adta, hogy ideje elközelgett, kérte, hogy vonuljon el imádkozni hálófülkéjébe. Szent József ekkor még több lámpást gyújtott meg a barlangban. Kívülrõl neszt hallva kiment a bejárat elé és ott találta a kis csacsit, mely eddig szabadon futkosott a környé­ken. Ez vidáman futott hozzá és ugrált körülötte. József ekkor a barlang elõtti kiugró helyen megkötötte, és szénát szór eléje.

Mikor most visszament a barlangba, hálófülkéje nyílásából még egy szempillantást vetett a Szent Szûzre, aki neki háttal, kelet felé fordulva fekvõhelyén térdelve imádkozott. Úgy látta, mintha tûzlángok vennék Õt körül. Az egész barlangot csodás ragyogás töltötte be. Szent József éppen úgy nézett, miként Mózes tekintett az égõ csipkebokorra. Ekkor szent félelemmel eltöltve, bevonult hálófülkéjébe és arcra borulva imádkozott.

JÉZUS SZÜLETÉSE

Azt a ragyogást, mely a Szent Szüzet körülfogta, mindennél fényesebbnek láttam, úgyhogy abban József lámpásainak fé­nye teljesen elenyészett. A Szûzanya fekvõhelyének terítõjén térdelt, arccal keletnek fordulva, öv nélkül, egész széltében ma­gára terített palástjában.

Láttam, amint éjfél felé, imája közben elragadtatásba esve a levegõbe emelkedett, úgyhogy alatta láttam a földet. Két karját keblén keresztbe fektette. Körülötte a ragyogás egyre erõsbö­dött. Mindenen, még az élettelen tárgyakon is, valami belsõmegindultság volt érezhetõ, s a boltozat, a falak és a padló kö­ve, mintha mind életre keltek volna ebben a fényességben. Egy­szerre aztán láttam a boltozatot, amint Mária fölött fénycsóva csapott föl egész az égig, mindig növekvõ tündökléssel. Ebben a fénycsóvában dicsõítõ énekeknek csodálatos hullámzását láttam, melyek egymásba fonódva és egymást átjárva, mint mennyei lelkek kara lebegtek szemem elõtt. A Szentséges Szûz elragadtatásában még mindig lebegve, amint letekintett fekvõhelyére, már ott imádhatta Istenét, kinek immár anyjává lett, és aki mint magával tehetetlen újszülött, ott feküdt elõtte.

Aztán, láttam Édes Üdvözítõnket, amint más kisgyermek módjára ott feküdt a terítõn Boldogságos Anyja térdei elõtt, s belõle oly nagy fényesség áradt, hogy tündöklése mindent de mindent túlragyogott körülötte. Nekem úgy tûnt, mintha piciny­ségébõl, valamelyest a szemem elõtt növekedne nagyobbra. Ám mindezt olyan nagy fényesség közepette, hogy pontosan el sem tudom mondani, mit is láttam.

A Szent Szûz egy ideig még elragadtatásban maradt, és láttam, hogy kendõvel betakarja gyermekét; de még meg sem érintette, és nem vette karjaiba. Azt is láttam, hogy a Kisded mozogni kezd, a sírását is hallottam - és úgy gondoltam -, ez térítette magához Máriát, aki most az elõbb ráterített ruhába csavarta a Jézuskát és karjaiba véve, keblére szorította. Ezt követõen leült és gyermekével együtt egészen beburkolózott fátylába; azt hiszem, megszoptatta a Kisdedet. Közben körös­körül angyalokat láttam emberi alakban, amint a Gyermek elõtt arcra borulva imádták Öt.

Már körülbelül egy óra is elmúlhatott a szülés után, mikor Mária hívta Szent Józsefet, aki még mindig mélyen elmerülve imádkozott. Mikor József odaért hozzájuk, áhítatában, örömé­ben és alázatosságában ismét arcra borult. Miután a Szent Szûz többször is bátorította, hogy örvendezõn, csak nyugodtan ölelje szívére a jóságos Isten Szent Ajándékát, akkor kelt föl, s karjaiba véve a Kis Jézust, örömkönnyek közt áldotta a Fölsé­ges Istent.

A Szûzanya most ruhákba pólyálta be a Kisdedet. Ebben a percben nem emlékszem, hogy milyenekbe is csavargatta, csak azt tudom, hogy alul vörös, fölötte meg fehér ruhácskával teker­te körül, egészen s kis hónaljáig. Legfelül, egy másik lepellel egészen a fejecskéjéig takarta be. A pólyaruhácskákból csak néhány darabot hozott magával Mária.

Eztán láttam, hogy Mária és József maguk alá vont lábakkal, a puszta földön egymás mellett ültek. Nem beszéltek és látha­tólag elmélkedésbe voltak elmerülve. Mária elõtt a terítõn ott feküdt a bepólyált Jézuska, aki oly szép volt és úgy tündökölt, mint a villám. Óh - gondoltam magamban -, ezen a csöppnyi helyen jelen van az egész Világ Üdvössége, és ezt senki nem is sejti!



A világ kicsiny Megváltóját, nagy körültekintéssel, óvatosan a jászolba fektették mely, a szélén lelógó takaró alatt sással és friss fûvel volt kibélelve. Ez a jászol jobbra a barlang bejáratától - ahol az déli irányban elhajlott - egy, a földön álló kõre volt rá­helyezve. A barlangnak ez a része, szintben lépcsõzetesen mé­lyebben feküdt, mint a születési hely. Miután a Gyermeket elhe­lyezték a jászolban, örömkönnyek közt hálaéneket zengedezve álltak mellette.

Szent József, az Istenanya ülõ- és fekvõhelyét most ítt a já­szol mellett rendezte el Máriát, miként a szülés elõtt, így utána is hófehér ruhában láttam. Azt is láttam, hogy az elsõ napokban ülve, térdelve, vagy állva folyton a jászol mellett tartózkodott. Közben beburkolózva el is szundított, de nem volt se beteg, sem pedig legyengült. Ha látogatók jöttek, még jobban bebur­kolózva, egyenesen ült azon a terítõn, melyen a Gyermek vi­lágra jött.

A születés éjszakáján, a világ legtávolabbi helyein is, szo­katlan örömteli megrendülést láttam. Sok jó embernek a lelke örvendezõ vágyakozással-, míg a gonosz lelkek nagy aggoda­lommal teltek el Még állatoknál is láttam vidám megindulást, és több helyütt a virágok szára élettel telve kiegyenesedett, fû, fa és cserje felüdült és édes illatot árasztott. Több forrást is lát­tam fakadni és elõtörni. így fakadt az Üdvözítõ születése órájá­ban, és helyétõl északra egy közeli barlangban is bõvizû forrás, melyet József már másnap reggel kiépített és számára lefolyást készített.

Betlehem fölött borús volt az ég és sötétvörös csillogás von­ta be, de a jászolbarlang fölött és Ábrahám dajkájának, Mara­bának a sírhelye és a pásztorok völgye fölött fényes harmatköd úszott.



A pásztorok völgyében, mintegy másfél órányira a jászolbar­langtól, ott, ahol a Gázáig nyúló szõlõk kezdõdnek, volt egy domb. Ezen a dombon állt annak a három pásztornak a sátra, akik olyasféle elöljárói voltak a körös-körül lakó pásztorcsalá­doknak, mint a Három Szent Királya maguk törzsének. A já­szolbarlangtól körülbelül még egyszer annyira volt az úgyne­vezett "pásztorok tornya".

Mikor Jézus megszületett, láttam, hogy az említett három pásztor egészen nyugtalanul a csodás éjszakától, kiálltak egyi­kük sátra elé. Körös-körül vizsgálódtak és egyszer csak álmél­kodva, csodálatos fényességet láttak a jászolbarlang fölött. Ugyan-ilyen nyugtalanságot láttam a távolabbi torony körül lévõ pásztoroknál is. Egy részük fölment a torony tetejére és onnan szemlélte a rendkívüli világosságot a barlang fölött.

Mialatt a pásztorok így néztek az égre, láttam, hogy egy fé­nyes felhõ ereszkedik föléjük, és egyidejûleg folyton erõsbödõ, bájos, halk és amellett tisztán csengõ vidám éneket hallottam. A pásztorok elõször megijedtek, de az-tán egy angyal elébük állt és így szólt hozzájuk: "Ne féljetek, mert íme nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek; mert ma szü­letett nektek az Üdvözítõ, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet, pólyába ta­karva és jászolba fektetve". (Lk. 2, 10-12)

Mialatt az angyal ezt nekik kijelentette, körülötte még erõ­sebb lett a fényesség, és láttam, hogy öt vagy hét magas, ked­ves és tündöklõ angyalalak áll a pásztorok elõtt. Hosszú sza­lagszerû írást tartanak a kezükben, melyen tenyérnyi nagyságú betûkkel láttam, de hallottam is, amint Istent magasztalva éne­kelték: "Dicsõség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!" (Lk. 2. 14) Ugyanilyen jelenésben részesültek, kissé késõbb, a torony környéki pásztorok is. Sõt, ezektõl körülbelül három órányira keletre, egy másik pásztor­csoportnak is angyal-jelenésük volt, az ottani kút mellett.

Azt nem láttam, hogy a pásztorok azonnal indultak volna a barlanghoz, hiszen ez a három pász-tornak jó másfélórányi, a toronynál lévõknek pedig még egyszer annyi utat jelentett. Azt azonban láttam, amint nyomban tanácskozni kezdtek, hogy mit is vigyenek ajándékba az újszülött Gyermeknek, és amilyen gyorsan csak tehették, össze is szedték ezeket az ajándékokat. A Krisztus születését követõ hajnalban lejött a dombról ajándékaival a három pásztorfõnök. Ajándékul apróbb állatokat hoztak, hasonlókat az õzbakokhoz. Ha mégis kecskebakok let­tek volna, akkor azok nyilván mások, mint a nálunk élõk. Hosszú nyakuk volt, szép világos szemük, testük kecses és fürge mozgású. A pásztorok hosszú vékony zsinegen vezették õket, maguk mellett és mögöttük. Vállukra vetett batyujukban levá­gott szárnyasokat hoztak, karjukon pedig élõ madarakat.

Mikor a barlang ajtaján félénken bekopogtak, Szent József fogadta õket barátságosan. Ezek pedig részletesen elmondták neki, hogy miket közölt velük éjjel az angyal. Eljöttek tehát, hogy az ígéret Gyermekét köszönthessék és Neki szegényes ajándékukkal kedveskedjenek. József alázatos köszönettel vet­te át tõlük azokat. Az élõ állatokat bevitte egy mélyebben fekvõhelységbe, mely a barlang déli oldaláról nyílt.

Utána bevezette a három pásztort a Szent Szûzhöz, ki a já­szol mellett, földre terített takarón ült, ölében tartva a kisded Jé­zust. A pásztorok botot tartva kezükben, térdre borultak Isten­gyermek elõtt és sírtak örömükben. Nagy lelki gyönyörûségük­ben sokáig szólni sem tudtak, aztán elénekelték az angyalok éjjeli énekét s még egy zsoltárt is - melyet már elfelejtettem.



Mikor már indulni készülõdtek, a Szûzanya mind a három­nak karjába sorra adta a kis Jézuskát, Akit könnyek között ad­tak vissza neki. Ezt követõen, elhagyták a barlangot. Este már több más pásztor is eljött feleségestül, gyerekestül. Ezek már a majdnem négyórányira távol esõ pásztorok tornyától jöttek. Hoz­tak madarakat, tojást, mézet, különbözõ szint fonalakat, kis csomókban ruhanemûeket, melyeket nyersselyemnek néztem. De hoztak még csokrokat, olyan sásszerû nagylevelû cserje­ágakból. Ez a cserje, duzzadt szemü kalászokat hoz. Elõbb Szent Józsefnek adták át ajándékaikat, s csak ezt követõen közeledtek nagy alázattal a jászolhoz, mely mellett ott ült a Szûzanya. Köszöntötték Öt is, a Gyermeket is, és térden állva igen kedves zsoltárokat zengedeztek, majd dicsõítõ éneket és néhány rövid verset. Több hangban énekeltek és én is velük énekeltem. Egyik daluknál például a tenort vittem. Nagyjából még emlékszem a vers szavaira: "Óh Kisded! Szép vagy, mint a piros rózsa, ki mint Égi Hírnök jövel közénk." Búcsúzásnál a jászol fölé hajoltak s mintha csókot hintenének a kis Jézusra.

Láttam aztán, hogy a három pásztor miként segített Szent Józsefnek, hogy a lehetõségek szerint, minél nagyobb kényel­met teremtsenek a jászolbarlangban és az oldalfülkében. Több jámbor, esszénus asszonyt is láttam a Szent Szûz mellett se­rénykedni, akik szeretettel szolgáltak az Istenanyának. A bar­langtól nem messze, kis sziklaüregekben laktak õk, a domb ke­leti felén, az úgynevezett "Talbus"-ban. Lakásaik, szorosan egy­más mellett, a levágott hegyoldalban voltak. Mindegyiknek volt kertje, és felekezetük gyermekeinek tanításával foglalkoztak. József hívta õket a barlanghoz, mert társaságukkal még gyer­mekkorában megismerkedett. Amikor ugyanis testvérei elõl rej­tõzködnie kellett a jászolbarlangban, gyakran fölkereste a hegy­ oldalban e jámbor asszonyokat. Ezek tehát fölváltva jöttek a Szent Szûzhöz, apróságokat és csomókba kötött ágakat hozva. Ezekkel fõztek és mostak a Szent Család számára.

Igen megható jelenetnek is tanúja voltam. József és Mária egy alkalommal éppen a jászol mellett álltak és bensõséges megindultsággal nézték a kis Jézuskát. Egyszer csak a szamár térdre rogyott, és fejét egészen a földig hajtotta. Mária és Jó­zsef erre sírni kezdtek.

Estére küldöttek érkeztek Szent Anna asszonytól. Egyik szolgálója és egy idõs ember, egyébként Anna rokona, jött el Názáretbõl. Mindenféle szükséges dolgot hoztak Máriának. Rendkívül boldogok voltak, hogy lát-hatják a Kisdedet, s az öreg rokon még sírt is örömében. Mindjárt vissza is indult, hogy hírt vigyen Anna asszonynak. A szolgáló azonban ott maradt a Szent Szûz mellett.

A legközelebbi napok egyikén láttam, hogy a Szent Szûz a Kis Jézussal és újdonsült dajkájával, néhány órára elhagyta a barlangot. Azt is láttam, hogy amint kiléptek a barlang elõtti nád­tetõ alatt jobb felé mentek és elrejtõztek abban a közeli barlang­ban, ahol Krisztus születésekor a forrás fakadt, melynek József csinált lefolyást. Ugyanitt elõzõleg, József már kora reggel ké­nyelmes helyet készített el számára. Egy bensõ intelem szavá­ra húzódtak ide, mert még aznap néhány idegen jött Betlehem­bõl a jászolbarlanghoz - azt hiszem, Heródes megbízásából -, mivel a pásztorok révén híre ment, hogy ítt egy gyermekkel nagy csodák mentek végbe. Láttam, hogy az emberek beszél­tek Józseffel, aki épp a pásztorokkal jött ki barlangból. Mikor azonban látták a család egyszerûségét és szegénységét, fölé­nyes mosollyal távoztak. A Szentséges Szûz, mintegy négy óra múltán, csak az igenek távozása után ment vissza a barlangba.

Közben híre ment, hogy Jézus születésének órájában an­gyalok jelentek meg a pásztoroknak, s a körülfekvõ völgyekben minden jólelkû embernél az ígéret Gyermeke lett a beszéd tár­gya. S ezek a jó pásztorcsaládok, most el is jöttek, hogy leróják tiszteletüket a gyermek iránt, akinek a völgyben tudtukon kívül szállást adtak.

Nemsokára láttam, hogy Erzsébet is eljött Jutából, egy szol­ga által vezetett szamáron. József ís nagyon kedvesen fogadta, de mikor a két asszony egymást átölelte, örömük határtalan volt. Erzsébet, könnyek között szorította keblére a Kisded Jé­zust is. Fekvõhelyet a születési hely mellett kapott.

Kedves beszélgetésben láttam õket aznap este, és másnap is. Úgy éreztem, hogy én is köztük vagyok, s bensõséges örömmel hallgattam minden szavukat. A Szent Szûz mindent elmondott, ami vele eddig történt és Erzsébet szívbõl fakadó könnyeket ontott, mikor hallotta, amint hiába kerestek szállást Betlehemben.

Elmondott neki még sok egyebet is a Jézuska születésével kapcsolatban, s egyikére-másikára még emlékszem is. így el­mondta, hogy az Angyali Üdvözlet órájában tíz percig elragad­tatásban volt, és úgy érezte, mintha egyszerre két szíve lett volna, õmaga pedig kimondhatatlan boldogsággal telt el. A szü­lés órájában végtelenül vágyódva, ugyanilyen elragadtatásában úgy érezte, mintha angyalok vinnék föl a magasba, s ott a szíve kettéválna és egyik fele kiszakadna belõle. Mintegy tíz percig maradt ilyen öntudatlanságban, melynek végén belsõ üressé­get érzett ugyan, de egyben nagy epedést is valami kívüle állóboldogság után, holott ezt eddig mindig önmagában találta föl. Egyszerre csak maga alatt tündöklõ fényességet pillantott meg, melybõl mintha szemei elõtt bontakozott volna ki, Gyermekének édes kicsi alakja. Majd észrevette, hogy megmozdul, de mintha álomlátásban lett volna, nem is, mert a fényességtõl körülsugár­zott Kisdedhez hozzányúlni. A sírását hallva, tért csak egészen magához, fölvette a terítõrõl és boldogságos szívére szorította.

Elmondta azt is, hogy nem is tudja, mikor szakadt ki méhébõl gyermek. De erre Erzsébet így szólt hozzá: "A te szülésed Isten kegyelemével teljes volt, nem úgy, mint más asszonyoké! Boldogító volt János világra jövetele is, de még ez is egészen más volt, mint a te Isteni Gyermekednél" Ezekre emlékeztem beszélgetéseikbõl.

A HÁROM SZENT KIRÁLY

Láttam, hogy egy esti szürkületben a Három Király és kísé­rete megáll annál a háznál, melyben József és Mária is beje­lentkezett. A Dávid-család egykori háza volt ez, melyben egyes falrészek még mindig eredetiek voltak, s egykor ebben laktak József szülei is. A nagy fõépület körül több kisebb állott; elõtte elkerített udvarral, ekívül egy fás tisztás terült el, közepén kút­tal. Ezen a tisztáson római katonákat láttam, mert a fõépületben volt a vámhivatal.

Mikor a csapat ideért, kíváncsiak tolongó tömege vette õket körül, s az emberek mindenfélét kérdezgettek tõlük. Õk viszont folyvást nyugtalanok voltak, mert a Csillag eltûnt szemük. Mi­közben õk leszálltak, a házból már jöttek is a hivatalnokok, ágakkal a kezükben, és különféle üdítõ gyümölccsel, apró ke­nyerekkel és itallal kínálták õket. Szokásos szíves látás volt ez arrafelé minden messzirõl jött idegennel szemben. Teherhordó állataik a kútnál várakoztak a fák között. A hivatalnokok el­mondták, hogy szállást nem tudnak ajánlani, de a pásztorok völgyébe remek pihenõhelyeket találnak.

Egy ideig tanácstalanul álltak, nem tudva, mit is tegyenek ­azt azonban nem hallottam -, hogy a zsidók újszülött királya fe­lõl érdeklõdtek volna! Azt világosan tudták, hogy ez a próféták­tól megjövendölt hely, de Heródes szavai miatt féltek minden feltûnéstõl. Végül útnak indultak. Betlehem mellett egyszerre, gyenge fényességet pillantottak meg az égen. A Három Kirá­lyok kis karavánja is a leomlott falak menti árok mellett, délrõl kerülte meg a várost és onnan keleti irányban közeledtek a já­szolbarlang tájékához, épp azon hely irányából, ahol az angya­lok a pásztoroknak megjelentek.

Mikor aztán a menet a jászolbarlang mögötti völgyben Mara­ba sírjához ért, leszálltak állataikról, a szolgáik lemálháztak, és hozzákezdtek a sátorveréssel kapcsolatos munkálatoknak. Eh­hez kérték néhány pásztor segítségét, akik megmutatták az al­kalmas helyet is.

Táboruk már-már kész volt, mikor a királyok újra meglátták a Csillagot, mely teljes ragyogással, függõlegesen árasztott fény­csóvát, a jászolbarlang fölötti domb mögött. A Csillag, szemlá­tomást folyton nagyobbodott és közeledett, oly nagy fény tö­meggé nõve, hogy szinte lepedõ nagyságúnak láttam. Sötét volt már, s közel-távol nem láttak házat, csak a domb volt elõt­tük, mint valami takaró sánc. Egyszerre azonban, nagy öröm járta át szívüket, mert abban a fényességben egy tündöklõ gyermek-alakot pillantottak meg. A ragyogás felé hódolattal meghajolva, fölvették fövegeiket, s elindultak a dombra. Meg is találták a Szent Helyet. Menyhért nyitotta ki az ajtót, s szeme elõtt feltárult a barlang teljes fényességében. A háttérben ott látta ülni a Boldogságos Szûzanyát Gyermekével, éppen úgy, amint látomásaikban már elõzõleg látták. Menyhért nyomban vissza is lépett és boldogan intett társainak. Közben kijött Jó­zsef is egy pásztorral, s a Három Királyok elmondták, hogy õk a zsidók Újszülött Királyának imádására jöttek, mert látták feltûn­ni Csillagát, és ajándékokat is hoztak a Számára.

Szent József nagy szívélyességgel fogadta a három méltó­ságot, ám õk még nem voltak felkészülve az ünnepélyes hódo­lattételre, ezért az öreg pász-torral visszatértek táborukba.

Láttam, hogy mindhárman hosszú, uszályos bõ fehér kö­penyt terítettek magukra, mely úgy csillogott, mint a nyersse­lyem, finoman és könnyedén lebegve rajtuk. Csupán vallásos szertartásaiknál használták ezeket. Öveikrõl, különbözõ tarso­lyok és aranyszelencék lógtak, melyek fogantyús kis ékszerdo­bozokhoz hasonlítottak. így aztán, palástjaikban igen terjedel­mesnek látszottak. Mindegyikük után négy-négy törzsbeli kísé­rõ haladt. Ezeken kívül ott volt még Menyhért néhány szolgája, akik ajándéktálcához hasonló kis asztalkát, bojtos szõnyeget és egyéb könnyû szövetféléket vittek utánuk.

így értek szép rendben a jászolbarlang ajtaja elõtti tetõ alá, ahol József fogadta õket. Ott a bojtos szõnyeget ráterítették a kis asztalkára, s a királyok lekapcsolták öveikrõl szelencéiket, edényeiket, és ráhelyezték. Ezek, közös ajándékaik voltak. Ek­kor Menyhért, meg a többi is leoldotta saruját, Szent József pe­dig kinyitotta elõttük a barlang ajtaját. Két kísérõ, a király lába elé szõnyeget terített a padozatra, de mindjárt vissza is léptek. Mögötte, két másik ifjú jött az ajándékos asztalkával. Mikor a Szent Szûz elé értek, Menyhért azt elvette tõlük, térdre eresz­kedve tiszteletteljesen meghajolt, és az Istenanya lábai elé he­lyezte azokat.



Ez a két ifjú is nyomban visszavonult. Menyhért mögött, ott állt alázatos meghajlással a négy törzsbelije.

Boldizsár és Gáspár - a másik két király ezalatt -, a bejárati tetõ alatt várakoztak a maguk kíséretében. Amikor õk is belép­tek, látva azt a fényességet, mely a barlanggal együtt õket is besugározta, szinte magukon kívül voltak az áhítattól és megin­dultságtól. Pedig semmi más világító nem volt ott, mint a Világ Világossága!

Elõzõleg Mária, egyik karjára támaszkodva, inkább féloldalt dõlt, mint ült a szõnyegeken. Szemben a bejárattal Tõle balra a Kis Jézuska, egy állványra helyezett, s terítõvel letakart kis "teknõben" feküdt. A Szûzanya a vendégek beléptére egészen felült, magára vonta bõ fátylát és ebbe burkolva, ölébe vette a Kisdedet.

Miközben Menyhért térdre borulva, a mellén keresztbe tett karokkal hódolt, a Boldogságos Szûz kissé kibontotta Jézuská­ját a piros és fehér ruhácskáiból úgy, hogy kis mellkasa átra­gyogott a fátyolon. Egyik kezével feltámasztva fejecskéjét, a másikkal átölelte a Gyermeket, kinek kis kacsói mintha imád­koznának úgy voltak a mellén keresztben. A ragyogó két sze­mecske kedvesen nézett rájuk, s kezecskéivel ide-oda hadoná­szott.

Óh, mily csendes áhítattal imádták az Isteni Gyermeket ezek

a napkeleti emberek! Elnézve õket, így szóltam magamban: Óh, mily zavartalan nyugalom és világosság honol ezen az embe­rek szívében! Igazi gyermeklelkek, telve jósággal és ártatlan­sággal! Külsõleg nyugodtak, de belül csupa tûz és szeretet lángol bennük!

Ó, már bizonyosan meghaltam - gondoltam magamban - s csak lélekként vagyok itt' Különben aligha lehetnék tanúja ezek­nek a dolgoknak, mely most történik, éppen most megy végbe elõttem, jóllehet nem az idõben, mert Istenben nincs Idõ. Isten­ben mindig minden jelenvalóság! Halott lehetek tehát, csupán csak egy lélek? - Amint ezek a gondola-tok föltámadtak ben­nem, egy hang így szólt hozzám: - "Mit tépelõdsz ezen? Csak szemléld és dicsérd az Urat, aki mindig VAN, és Benne létezik minden!"

Most ismét azt láttam, hogy Menyhért az övén függõ zacs­kóbél egész marék, ujjnyi hosszú, vastag, sárga és nehéz ru­dacskákat vesz elõ, hegyes végekkel és középen aranyszínû dudorodásokkal. Ezeket mind, nagy alázatosan ajándékként odahelyezi a Kis Jézus mellé, a Szent Szûz ölébe. Õ kedvesen megköszönte azokat és befödte köpenyének egyik szárnyával. Csupa termésarany rudak voltak ezek, melyeket Menyhért hû­sége és szeretete jeléül adott hálából, mert õ mindig rendít­hetetlen és buzgó jámborsággal kereste a szent igazságot.

Ekkor ez a király, mind négy kísérõjével hátravonult, és he­lyére a barna arcbõrû Boldizsár lépett, saját kíséretével. Nagy alázatossággal omlott térdre, és megható szavakkal ajánlotta fel a maga ajándékait. Egy hajócska alakú arany tömjéntartót állított a Kis Jézus elé az asztalkára, telve apró, zöldes gyanta­szemekkel. Õ tehát tömjént adott ajándékul, mert mindig kész­séggel és hódolatteljesen alkalmazkodott Isten akaratához, s annak most is szeretettel engedelmeskedett. Mielõtt még õ is vissza lépett volna, sokáig bensõségesen imádkozott.

Utána az õsz fehér Gáspár lépett elõre. Õ volt a legöregebb, s nehéz teste miatt már nem is tudott letérdelni. Csak úgy állva hajolt meg mélyen, és egy arany tartóban szép, zöld növényt helyezett az asztalkára. Nagyon tetszetõs, zölden- és még gyö­kéren álló mirha volt ez. Egyenes fácska, fönt csipkés levélzet­tel és szép fehér virágokkal. Azért hozott mirhát ajándékba, mert ez az önmegtag9dásnak és a szenvedélyek megzabolá­sának a jele. Ez a jó lélek ugyanis sokat harcolt a bálványimá­dás és a többnejûség-, valamint saját szenvedélyei ellen. So­káig állt meghatottan a Kis Jézus elõtt, úgyhogy szinte megsaj­náltam a még kívülállókat, hogy oly soká kell várniuk, míg meg­láthatják a Kisdedet.

A királyok, mikor leborultak és ajándékukat átnyújtották, üd­vözlõ szavaik nagyon egyszerûek és gyermekien megindítóak voltak. Nagyjából ezeket mondták: "Láttuk csillagát és ebbõl tudtuk, hogy õ a Királyok Királya; eljöttünk tehát Õt imádni, és ajándékainkkal hódolatunkat tenni". Gyermeki imájukban szinte elragadtatásba estek a szeretettõl, melyben a Kisded Jézusnak ajánlották magukat, országukat, népüket, egész vagyonukat és mindazt, ami a földön számukra érték lehet. Kérték is az Újszü­lött Messiást, hogy fogadja el magáénak szívüket, lelküket, min­den gondolatukat és cselekedetüket. Töltse el õket világossá­gával és ajándékozza meg erényekkel, s az egész világnak ad­jon áldást, békét és szeretetet. Mindezt a mélységes hódolatot pedig oly alázattal és lángoló szeretettel végezték, hogy közben örömkönny ömlött végig arcukon és szakállukon. Egészen bol­dogok voltak és úgy érezték, most az a Csillag vezérelte õket ide, melyre apáik, oly hûségesen vágyva-vártak évezredeken át. Az ígéret beteljesülésének öröme élt bennük.

A Szent Szûz mindent alázatosan fogadott. Eleinte semmit sem szólt, csak gyermekét ölelõ egyszerû kézmozdulatai jelez­ték a fátyol alatt, meghatottságát és jámbor örömét. A Kisgyer­mek csupasz mellecskéje keresztülragyogott a köpeny két szár­nya közt. A végén azonban, hátra vonva fátylát, mindegyikhez intézett néhány alázatos, köszöntõ, édes szót. - Óh, ekkor me­gint tanultam valamit, és így szóltam magamhoz: Lám, mily édesen és kedves köszönettel vesz át minden ajándékot az Istenanya! Semmire se szorul, hisz' magáénak tudja Jézust, mégis mily alázattal fogadja, a szeretet nyújtotta ajándékokat. Ebbõl én is megtanulhatom, miként kell elfogadni mindent, amit szeretet ad. Ezentúl, minden kegyes adományt én is alázato­sabb köszönettel fogadok majd! És jaj, mily nagylelkûek is Má­ria és József, hiszen maguknak szinte semmit meg nem tartva, többségét szétosztják a szegények között.

Másnap este a három szent király, búcsúzásul még egyszer a Jászol elé járult. Elõször Menyhért ment be, s a Szûzanya karjaiba helyezte a Kis Jézust. Az öreg meg csak sírt-sírt, oly­annyira sugárzott rajta az öröm. Utána bejött a másik kettõ is, és szintén könnyek közt vettek búcsút. Ez alkalommal is min­denféle ajándékot hoztak; különbözõ kelméket, részint nyers­selymet, részint vörös és virágos szöveteket és igen finom te­rítõket. Bõ köpenyük a vállukon hátravetve lógott - világossár­ga finom gyapjúból -, oly könnyû volt az egész, hogy a legki­sebb szellõ is meglebbentette. Aztán hoztak sok csészét is egymásra rakva, meg dobozokat, teli mindenféle szemes dol­gokkal és egy kosárban több cserepet, melyekben szép, fehér virágok nyíltak. Minden cserépben három szál volt pont a köze­pén, úgyhogy a cserepek szélére újabb cserepeket lehetett ál­lítani, így szépen egymásra állítva álltak a kosárban. Mind mir­ha volt. Józsefnek, hosszú, keskeny kosarakban madarakat adtak át, melyek levágás céljára szép számmal lógtak a teher­hordó tevék oldalán.

Mikor a Három Királyok a Szentcsaládtól elbúcsúztak, egyre csak sírtak. Láttam, hogy távozásukra a Szent Szûz is felkelt Jézusával, s maga is néhány lépést tett a kijárat felé. Ott meg­állt, s hogy e jó embereknek némi emléket adjon, leemelte fejé­rõl sárga színû, könnyû fátylát - mely a Jézuskát is burkolta -, és odanyújtotta Menyhértnek. Mély meghajlással fogadták a ki­rályok az ajándékot. Szívüket szinte szétrepesztette a bensõsé­ges hála és tisztelet, mikor a Gyermekét tartó Istenanyát, fátyol nélkül láthatták maguk elõtt. Óh, mily forró könnyeket hullattak, mikor a barlangot elhagyták. Ettõl kezdve ez a fátyol volt leg­szentebb ereklyéjük, amijük csak volt az életben.

Amikor a Szent Család ajándékot kapott látogatóitól, a Szent Szûzön nyomát sem láttam az anyagiasságnak. Legfeljebb az örvendezõ remény tükrözõdött rajta, melyet Jézusa iránti szere­tetbõl és Szent József iránti szánalomból, szíve egyszerûségé­ben érzett. Remélte, hogy talán most már oltalmat találnak Bet­lehemben és nem lesz oly lenézõ bánásmódban részük, melyet megérkezésükkor kellett megtapasztalniuk. Nagyon fájt neki ugyanis, mikor látnia kellett József szégyenkezõ szomorkodá­sát, kudarcaik miatt.

Éjfélkor, hirtelen a következõ kép tûnt fel elõttem: láttam, hogy a Három Királyok sátrukban, körbe leterített szõnyegeiken alszanak, és köztük egyszerre csak megjelenik egy tündöklõ if­jú alakja. Lámpásuk a sátor rendes helyén égett. Fölrezzenve álmukból, felültek és látták, hogy angyal áll elõttük, Az utasítot­ta õket, hogy sietve induljanak haza, de útjukat ne Jeruzsálem­en keresztül vegyék, hanem a Holt-tengert megkerülve a pusz­taságon át, haladjanak. Erre gyorsan felugráltak helyeikrõl. Míg az egyik nyomban a kíséretéhez ment, a másik a jászolbarlang­hoz sietve, felköltötte Szent Józsefet, aki azonnal Betlehembe sietett, hogy az ott elszállásoltakat is hívja. Azok megérkezve, bámulatos gyorsasággal felszedték a sátrat és az egész tábor összes holmijával együtt, felpakolták.

Mialatt a Három Királyok menete elhaladt a barlang elõtt, Józseftõl újabb érzékeny búcsút vettek. Kíséretük, közben elõbbre haladt, déli irányban az Engaddi pusztaság irányába, hogy minél hamarább távolodjanak a Messiás születési he­lyétõl.

Azt még láttam, hogy kinn a síkon egy angyal ment velük, mutatva nekik az útirányt, aztán egyszerre eltûntek szemem elõl.

Három csoportban haladtak, egymástól oldalt negyedóra já­rásnyira. Elõször körülbelül egy órányit keletnek, aztán délnek, egyenest bele a végtelen pusztaságba...

***